Ugrás a fő tartalomra

Závada, ketrec


A Jadviga párnájában a legviszolyogtatóbb dolgokat követik el a szereplők, az elbeszélők azonban mégis szeretik őket: mindig azokat, akikről éppen mesélnek. Mi több, annyira szeretik őket (egymást) hogy amikor olvassuk a történeteiket, ránk is akaratlanul átragad ez a szimpátia: elnézők leszünk velük és megértők. De idővel, miután már kissé eltávolodtunk a könyvtől, s kezd kialakulni bennünk valami összkép, visszamaradó íz, leülepedő "tartam", kissé azért átrendeződik ez a kép. Továbbra is szeretnivalók ezek a boldogtalanok, de mégiscsak úgy kezdenek látszani a távolból, mintha nem is emberek lennének, hanem valamiféle bezárt vadak. Mintha fogoly állatok, rabságban tartott, nyomorult párák sziluettjei rajzolódnának ki előttünk ebből a messzeségből visszapillantva, akiknek alakját részben vasrácsok takarják el, s eddig csak azért nem láttunk őket, mert átlestünk köztük. Igen, mintha bezárt állatok lennének ezek a szenvedélyes bolyongók, és egész bolyongásuk a tanyára meg vissza, a szeretőhöz meg vissza, a sínekhez meg vissza, Németországba meg vissza - mindez így messziről úgy látszik, mintha a bezárt állatok türelmetlen fel-alá járkálása lenne ez az egész egy szűk ketrecben. S amikor türelmetlen fel-alá járkálásukban néha egymáshoz ütődnek, persze, hogy belemarnak a másikba: nincs mit csodálkozni rajta.
- Závada Pál: Jadviga párnája
- Részlet a regényből:
Címkék:

Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Tíz (nagyon hosszú) mondat az új magyar Nobel-díjasról

1. Mióta kettéhasadt országunkban már a nyereség is csapás és a gyógyulás is fertő, azóta egy Nobel-díjjal is csak úgy lehet az értelmiségi, hogy vagy négyzetre emelt sznobizmussal söpri félre, mondván, úgyis politikai irányt díjaznak a német kiadók, nem irodalmat, vagy ha szereti is a pajzsra emeltet, akkor is valahogy mellé-szereti, mert olyanként szereti, aki jól beszólt, vagy akit a másoldali buták úgyse értenek, csak mi, bár olvasni mi se olvastuk, csak titkos jeligeként suttogjuk a nevet, címet roppantul zárt körű hazai és külhoni, inneni meg tengerentúli összejöveteleinken.   2. De ha mi azon kevesek vagyunk, azokból egy, akik túllépnek e mái kocsmán, s a voltaképpeni műről gondolnának ezt vagy azt, akkor se könnyű a helyzet, mert kellemesnek semmiképpen nem kellemes ebben a világban araszolni előre, nem is nagyon teszi senki, s amit meg „aha”-élményekben felvilágosodva kiolvasunk a róla szóló szakirodalomból, hogy na ezt szeresd benne, te nyomorult, az se olyan erős impul...
Megjegyzés küldése
További információk

Iskola és demokrácia, iskola és meritokrácia

Az iskola és az oktatás világát nem érdemes önmagában, elszigetelten vizsgálni, sőt, így biztosan nem is lehet megérteni egyáltalán. A nevelés és a tanítás mindenkori helyzete minden esetben a társadalom egészének állapotából fakad, abból vezethető le, ahogyan az esetleges megoldás vagy reform is. Ami talán közhelynek hat, mégsem igazán alkalmazzuk. Sőt ellenkezőleg: amikor az oktatási rendszerek zűrzavarával, a diákok motiválatlanságával vagy a pedagógiai módszertan szétesésével szembesülünk, hajlamosak vagyunk a problémákat tisztán technikai jellegűnek tekinteni. Úgynevezett „oktatásügyről” beszélünk. Vagy „tanügyi” reformról. Úgy teszünk, mintha az iskola egy önjáró világ lenne, amely adminisztratív reformokkal, új tantervek bevezetésével vagy a finanszírozás átcsoportosításával, néhány szabály átírásával vagy a fenntartók kérdésének megbolygatásával önmagában is orvosolható lenne. Miközben a törésvonalak sokkal inkább a társadalmi átalakulások szimptómái. Alighanem úgy van inkább, ...
Megjegyzés küldése
További információk

Maugham, trafik, sekrestye (szöveg komment nélkül)

Keresztelő volt délután a Neville téri Szent Péter-templomban, és Albert Edward Foreman még sekrestyési öltözékét viselte. Volt egy új palástja, de azt temetésekre és esküvőkre tartotta (a Neville téri Szent Péter kápolnát szívesen vették igénybe az előkelő körök ilyen szertartások céljaira) bő redői úgy meredeztek, mintha nem is posztóból, hanem örök bronzból öntötték volna; ezúttal csak a régebbit hordta. Palástját méltósággal viselte, mint hivatalának tisztes szimbólumát; valahányszor levetette (hazatérés előtt), az a kínos érzés fogta el, mintha nem is lenne rendesen felöltözve. Nagy gonddal kezelte öltözékét: még maga is vasalta. Hivatalának tizenhat éve alatt egész sereg ilyen palástja volt, de egyiket sem volt szíve eldobni, mikor elkopott, hanem szépen csomagolópapírba burkolta, és eltette a hálószobaszekrény legalsó fiókjába. A sekrestyés szép csendesen foglalatoskodott, helyére tette a márvány keresztelőkút festett fafedelét, helyretolt egy széket, melyet egy gyengél...
Megjegyzés küldése
További információk