Lehet, hogy a jó művek csakis bukást ábrázolhatnak? Hogy csakis a bukás lehet méltó a megírásra? Vagy hogy a sikertörténetekről egyszerűen nincs mit beszélni? Talán csakugyan így van, hiszen a kivételnek látszó vígjátékok sem mindig kivételek. Lehetnek mégoly komikusak is a jeleneteik, egy-egy Orgon, egy-egy csinovnyik, egy-egy Boccaccio-áldozat keserves vergődését látva mégiscsak az jut eszünkbe, amit Lawrence Oliviertől szoktak idézni: Molière vicces, mint egy temetetlen gyerekholttest. Thomas Mann például kizárólag bukás-históriákat tudott írni, a Mario és a varázslóban pedig egészen ráközelített a témára, s szinte az izomrostok küzdelméig hatolva röntgenezte át a bukás folyamatát. „Akkor is, ha nem akarja!”, óbégatja a kulcsjelenetben Cipolla, s egészen közelről látjuk, ahogy „a makrancos ifjú testén lassan elhatalmasodik a rángás és vonaglás, s emelgetni kezdi karját-térdét”. A jelenet szinte ugyanezekkel a szavakkal tér vissza Ottliknál is. „Leülni!”, mennydörgi nála Schulze, s m