Ugrás a fő tartalomra

Bejegyzések

Bejegyzések megjelenítése ebből a hónapból: 2009

Thomas Mann, Ottlik, rögeszmék

Lehet, hogy a jó művek csakis bukást ábrázolhatnak? Hogy csakis a bukás lehet méltó a megírásra? Vagy hogy a sikertörténetekről egyszerűen nincs mit beszélni? Talán csakugyan így van, hiszen a kivételnek látszó vígjátékok sem mindig kivételek. Lehetnek mégoly komikusak is a jeleneteik, egy-egy Orgon, egy-egy csinovnyik, egy-egy Boccaccio-áldozat keserves vergődését látva mégiscsak az jut eszünkbe, amit Lawrence Oliviertől szoktak idézni: Molière vicces, mint egy temetetlen gyerekholttest. Thomas Mann például kizárólag bukás-históriákat tudott írni, a Mario és a varázslóban pedig egészen ráközelített a témára, s szinte az izomrostok küzdelméig hatolva röntgenezte át a bukás folyamatát. „Akkor is, ha nem akarja!”, óbégatja a kulcsjelenetben Cipolla, s egészen közelről látjuk, ahogy „a makrancos ifjú testén lassan elhatalmasodik a rángás és vonaglás, s emelgetni kezdi karját-térdét”. A jelenet szinte ugyanezekkel a szavakkal tér vissza Ottliknál is. „Leülni!”, mennydörgi nála Schulze, s m

Szabó Magda, kerítésléc

Szabó Magda tipikus és mégis különleges regénytere, a Katalin-utca épp azért válhat igazi drámai térré, mert az írónő nem farag belőle írói laboratóriumot. Nem szorít rá gumiperemű tetőt, hogy mesterségesen növelje a nyomást, nem falaz be természetes átjárókat csak azért, hogy elkerülhetetlennek látsszon a végkifejlet, és ha felvillant is határhelyzetben hozott drámai döntéseket, éppenséggel nem ezeket állítja a középpontba, hanem a mindennapokat. Tipikus ez a néhány családból kialakult baráti-szomszédi közösség: van benne keresztény és zsidó, kiskamasz és nagykamasz, slampos feleség és fél-tudós férj egyaránt. De különleges is, mert ahogy itt viszonyulnak a kultúrához, a pedagógiához és egyáltalán a közmegegyezéssel középpontba állított gyerekek óvásához, az a végtelenül önző felnőtt világban cseppet sem jellemző, sőt nagyon is ritka. Valamiféle gyerek-éden ez, annyi bizonyos, holott korántsem zökkenőmentes a működtetése, sőt tele van összezördülésekkel, féltékenységekkel, jó szándékb

Saramago, okok, okozatok

José Saramago úgy ír a jövőről, mintha az csaknem egybevágna a jelennel, épp csak egy kicsit lenne rosszabb. Hatalmas lakópark épül a városban, amely lassan már embertelen léptékűvé dagad – ennek elképzeléséhez igazán nem kell utópia. A kisiparos a multik dömpingje mellett nemigen tudja eladni a portékáját – ez meg éppenséggel nem is újdonság, legfeljebb nálunk, keleten. És az sem újdonság, hogy az emberek élete e kettősség dilemmája körül forog: beköltözni és beállni a multikhoz, vagy falun maradni önállóan, de nincstelenül. Épp csak egy kicsit szorít a satun Saramago: épp csak egy kicsit több az őr, mint nálunk, épp csak egy kicsit több a rejtélyes okokból elzárt folyosó, épp csak annyival rosszabb „odakinn” a közbiztonság, hogy világos legyen: hosszú távon a itt mindenképpen elviselhetetlen lesz az élet. De mindjárt lazít is, nehogy idejétmúlt orwelli képleteket fogalmazzon újra. Nincs szó itt semmiféle kényszerről: ha a kedves fazekasbácsi falun akar maradni, hát itt ugyan senki se

Borbély Szilárd, balta, dorong

Borbély Szilárd olyan költő, aki gyakran s egyfajta kényszerű vakmerőséggel játszik a tűzzel. Alighanem a tűzzel játszott akkor is, amikor Jacopone da Todi híres középkori himnuszát írta újra, a Stabat Matert: a dolgok sűrűjébe hatolva, a fókusz fókuszába nyúlva, a misztérium tűzéből markolva parazsat. Persze nem csak ő írta újra ezt a verset, eléggé ismert például Kovács András Ferenc átirata is, amelyben a pieta-pózban heverő Fiú panaszolja édesanyjának: érzi, hogy holtában is egyre súlyosabbá válik a teste, fél, hogy el se bírják már a gyenge térdek, átlátja, hogy korpuszával voltaképpen a mindenség csúszik visszatarthatatlanul lefelé, le a földre. Szép is ez a vers (Madonna gyermekkel), Borbély Szilárd átirata azonban még szebb, még megrendítőbb talán, s főként még merészebb, mert egyszerre szentségtörőbb emennél, s mégis hűségesebb az eredetihez. Szöveghűségre vall például, hogy Borbélynál ugyanúgy a Szűzanya áll a középpontban, ahogyan Todinál is: az ő szavait halljuk, az ő szenv

Raymond Qeuneau, szép halál

Raymond Queneau az őrült irodalom képviselője: azé, amit hivatalosan abszurdnak szokás nevezni. Igen, kétségtelenül őrült, ám amikor regényeit olvasva felkiáltunk: „micsoda őrültség!”, akkor ebből a felkiáltásban egyszerre van felháborodás is, meg ámulat is. Már a témaválasztása is őrültségről árulkodik: ugyan mi más késztethetne rá egy franciát 1947-ben, hogy a harminc évvel korábbi ír felkelésről írjon ahelyett, hogy mondjuk az épp lezárult második világháborúról írna, vagy éppenséggel az új világ új problémáiról. Nem, ő francia létére igenis az angol-ír konfliktussal akar foglalkozni, s az átélt, második világháború helyett a rég elfeledett elsővel. S nem ám azért, mintha tetszene neki az írek szabadságvágya, vagy mert el akarná ítélni az erőszakos angolokat! Épp ellenkezőleg: szét akar foszlatni minden illúziót az efféle ribilliókkal kapcsolatban, s pontosan azt akarja megmutatni, miféle esztelen, érzéketlen bunkók, miféle szólamoknak, ösztönöknek és bugyuta parancsnokoknak engedő

Vörösmarty, isten, állat

"Túr és tünődik, tudni, tenni tör"- foglalja össze az ember mibenlétét Vörösmarty az Éj monológjában. Persze folytatódik a faj jellemzése a monológ további soraiban is, és sokatmondó már az idáig elvezető szöveg is, amely az ember előtti világot próbálja elképzelni. Mégis ezt a pár szót érezzük a hosszú szövegfolyamból szigetszerűen kimagasló fő üzenetnek, és hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a formai bravúr, amely ezt a pár szót ilyen kikalapálttá teszi, aligha csak formai dolog. Inkább olyasfajta aláhúzás, kurziválás, kivastagítás akar ez az esztétikai tökély lenni, amely a leglényegesebbet kívánja kiemelni s olyasformán is a szánkba rágni, hogy mesteri alliterációja, rövid szavai révén az emlékezetünkbe ivódjon, s ha kezdenénk elbízni magunkat, csak hadd jusson eszünkbe. Mert hát nagyon is jó lecke ez a magabízó embernek. Bizony úgy van, könnyű belátni, hogy csak túrás, amit teszünk, akár a disznóé, vagy jó: a vakondé, nem sokkal több. Túrhatjuk a földet, de túrhatjuk a s

Pamuk, Eco, limlomok

Orhan Pamuk meséi Isztambulról kicsit olyanok, mintha Mikszáth-féle anekdotákat mondana, csak éppen az érdekesség igénye, a csattanós végkifejlet, frappáns befejezés ambíciója nélkül. És ez meghatóan bátor dolognak látszik, mert hát tényleg az tudja csak megtapasztalni, hogy valójában minden emlék érdekes, aki lemond a bombabiztos csattanó biztonságáról, és enélkül a fegyverzet nélkül is fel mer menni a padlásra, hogy turkáljon a régi kacatok között. Persze a Pamuk-mesék bőven adnak olyat is, ami mikszáth-i értelemben is érdekesnek mondható: az a katasztrófa például, amikor a hatalmas tengerjáró hajó eltéved a ködben, és a parti nyaralóba rohanva valósággal kettészeli a villát, épp az esküvő előtti éjszakán szakítva el egymástól a jegyeseket - fizikailag, élettanilag és jelképesen egyaránt. De a könyv varázsa mégsem ezekben a klasszikus novellákban rejlik, hanem igenis a látszólag érdektelen emléktárgyak, emlékdarabok kézbevételének gesztusában. Talán azért, mert nem is a kézbe vett tá

Závada, ketrec

A Jadviga párnájában a legviszolyogtatóbb dolgokat követik el a szereplők, az elbeszélők azonban mégis szeretik őket: mindig azokat, akikről éppen mesélnek. Mi több, annyira szeretik őket (egymást) hogy amikor olvassuk a történeteiket, ránk is akaratlanul átragad ez a szimpátia: elnézők leszünk velük és megértők. De idővel, miután már kissé eltávolodtunk a könyvtől, s kezd kialakulni bennünk valami összkép, visszamaradó íz, leülepedő "tartam", kissé azért átrendeződik ez a kép. Továbbra is szeretnivalók ezek a boldogtalanok, de mégiscsak úgy kezdenek látszani a távolból, mintha nem is emberek lennének, hanem valamiféle bezárt vadak. Mintha fogoly állatok, rabságban tartott, nyomorult párák sziluettjei rajzolódnának ki előttünk ebből a messzeségből visszapillantva, akiknek alakját részben vasrácsok takarják el, s eddig csak azért nem láttunk őket, mert átlestünk köztük. Igen, mintha bezárt állatok lennének ezek a szenvedélyes bolyongók, és egész bolyongásuk a tanyára meg vissz

Tolsztoj, lelkifurdalás

Vajon igaza van-e Tolsztojnak abban, hogy a legvisszataszítóbb figurákban is állítja és ábrázolja a lelkifurdalást? Megmutatja az aljasságukat, sőt, ami több: az ócskaságukat, silányságukat, kisszerűségüket, de mégis feltételezi róluk, hogy van bennük lélek, van bennük lelkifurdalás. Miközban a mindennapok emberét néha éppen az a feltételezés ijeszti, hogy az emberi mocsok előállítóiban még csak utórezgése sincs annak az aljasságnak, amit elkövetnek. Ha a gróf úrnak van igaza, az reményt ad és könnyebbséget jelent: bízhatok abban, hogy legalább mardossa majd őket valami helytelenség-tudat, ha nem is annyira, mint Edvárd királyt. De tényleg igaza van-e? Ezen gondolkodhatunk azt a jelenetet olvasva, amikor a Moszkva kiürítése miatt megzavarodott, megsértődött és egyébként is agyalágyult városparancsnok, ez a bizonyos Rasztopcsin, olyasfajta gyilkossá lesz, amilyenek nem is annyira Tolsztojnál, mint inkább Dosztojevszkijnél szoktak felbukkanni. Maga sem tudja, mit kezdjen most, a kiürítés