metakönyv

Nincs szebb, mint amikor egy író arról ír, hogy hogyan olvas. Thomas Mann nagyon sokat ír erről: lefekvés előtt minden este óraműszerűen előveszi az épp aktuális könyvét, s másnap feljegyzi a benyomásait. Proust regényének fiktív hőse fiktív írókat olvas, de hát Bergotte figurájában elég jól rá lehet ismerni Anatole France-ra, s mivel a regénybeli Marcel maga is írónak készül, máris elénk rajzolódik a sajátos szituáció. Hemingway vallomása olvasásélményeiről mégis egészen más. Míg az előbbiek eleve az irodalom világában éltek, ő úgy fedezi fel az irodalmat, mintha sose hallott volna róla. Megdöbben, hogy van ilyen, rájön, hogy ez egy külön világ, s hogy ráadásul hordozható, mindig elővehető, s épp olyan barangolásra való, amilyen a hegyek közti kirándulás. Így ír róla: „Mielőtt Párizsba átjöttünk volna, még azt állítottam, hogy Katherine Mansfield jó novellista, sőt nagy novellista, Csehov után azonban úgy hatott, mintha egy ifjú aggszűz meséit hallgatnám. Mansfield olyan volt, mint a

Vajon korjelenség-e a realista művektől való irtózás és menekülés? Lehet, hogy mindig is jellemző volt, nehéz lenne ellenőrizni. De hogy a mai olvasók, és különösen a tinédzserek valósággal menekülnek a hétköznapok igazi mivoltát felmutató könyvektől és filmektől, azt naponta tapasztalhatjuk. Pedig hogy milyen eligazító lehet egy-egy „realista” belegondolás például a család viszonylataiba, azt többek között Móricz önéletrajzi műve is igazolhatja, az Életem regénye. Ott például, ahol a testvérek viszonyáról ír, s annak ellenére őszintén beszél, hogy az érintett testvér meghalt, s kegyelettel kellene róla írnia. Ő azonban félredobja a kegyeletet, és realista marad, mikor így nyilatkozik: „Nagyon kedvesen el lehet tréfálni az embernek a testvérével való viszonyán, de alapjában véve ez két idegen embernek első összeköttetése, ami alól nincs menekvés. Mi is idegenek voltunk. Én Pistát annyira szeretem, amennyire csak megszereti az ember azt, aki vele töltötte élete első részét a testvérisé