Borbély Szilárd olyan költő, aki gyakran s egyfajta kényszerű vakmerőséggel játszik a tűzzel. Alighanem a tűzzel játszott akkor is, amikor Jacopone da Todi híres középkori himnuszát írta újra, a Stabat Matert: a dolgok sűrűjébe hatolva, a fókusz fókuszába nyúlva, a misztérium tűzéből markolva parazsat. Persze nem csak ő írta újra ezt a verset, eléggé ismert például Kovács András Ferenc átirata is, amelyben a pieta-pózban heverő Fiú panaszolja édesanyjának: érzi, hogy holtában is egyre súlyosabbá válik a teste, fél, hogy el se bírják már a gyenge térdek, átlátja, hogy korpuszával voltaképpen a mindenség csúszik visszatarthatatlanul lefelé, le a földre. Szép is ez a vers (Madonna gyermekkel), Borbély Szilárd átirata azonban még szebb, még megrendítőbb talán, s főként még merészebb, mert egyszerre szentségtörőbb emennél, s mégis hűségesebb az eredetihez. Szöveghűségre vall például, hogy Borbélynál ugyanúgy a Szűzanya áll a középpontban, ahogyan Todinál is: az ő szavait halljuk, az ő szenv...