metakönyv

Kristóf Ágotával kapcsolatban mindig kiemelik lecsupaszított, puritán, jóformán alanyra és állítmányra redukált nyelvhasználatát, vagyis azt a bűvészmutatványt, ahogy valóságos kuriózumot kovácsol a látszólag ledolgozhatatlan nyelvi deficitből. Ez igaz is, és valóban elképesztő kommunikációs csoda, ahogy a belső közlési kényszer egyszer csak áttör nála az áthághatatlannak látszó akadályon (utoljára siket gyerekeknél láttam ilyet, amikor még tanítottam őket). De vajon nincs-e szó ennél is többről, magyarán a sajátos nyelvhasználaton túl a gondolkodás egészének a furcsa átalakításáról is? Mert az világos, hogy aki úgy beszél, ahogy az ő hősei, az nagyobbrészt úgy is gondolkodik, nevezetesen valamiféle ősemberi, barbár, egzotikusan primitív, legfőképpen pedig pogány módon. Mert hiába játszódnak Kristóf Ágota írásai a XX. században, mégis olyanok, mintha valami nagyon régi korba nyúlnának vissza, mintha sok-sok évezred civilizációs hulladékával elfedett régészeti rétegbe ásnának le. Mester

Hrabal neve, ha különféle baráti beszélgetéseken szóba kerül, máris huncut mosolyt csal az arcokra. Úgy látszik, kellemes és kedélyes emlékeket őrzünk a műveiről, őt magát pedig a szelíd és szolid, kisemberi hedonizmus krónikásának látjuk, akitől megtanulhatjuk: hogyan érezhetjük jól magunkat minden zord körülmény dacára, az élet megannyi borzalma ellenére is. Jó sörök, jó ételek, meghitt kocsmák, szexuális kalandok, az életet soha komolyan nem vevő attitűd: legtöbbünknek alighanem ezt jelenti Hrabal. Pedig ez inkább csak az egyik arca az írónak, s csak egyik oldala a művészetének. S amilyen vidám ez az oldal, olyan szomorú a másik. S alighanem hitelesebb képet alkotnánk róla, ha művei lényegének éppen e két oldal összekapcsolását tekintenénk, magát az ívet, amely az élet derűs és szomorkás oldalát köti egybe nála. Igen, ez az ígéretesen induló, majd elkerülhetetlenül aláhanyatló görbe a hrabali történetek legfontosabb rajzolata: a fiatal évek naivan lelkesült nekibuzdulása, a felnőt

Néhány napja tudtam meg, nagy bánatomra, hogy évek óta rosszul tanítom a mondatelemzést a gimnazistáknak. Merthogy a modernebb felfogás szerint ma már nem szabad egy kiemelt rangú alany-állítmányi kapcsolatról beszélni, hanem az alanyt csupán az összes többi bővítmény egyikeként kell feltüntetni, a piramis csúcsán pedig egyedül kell maradnia szegény állítmánynak, az általam oly kedvelt predikatív vagy hozzárendelő szintagma párocskája helyett. Mintha egy szentségi házasság erőszakos felbontását látnánk, nem igaz? Természetesen magamévá teszem az eszmét, ha kissé megkésetten is, de azt hiszem, most már életem végéig fájlalni fogom a veszteséget. Nemcsak a magamét, hanem szegény alanyét is, amely afféle rangját vesztett arisztokrataként kénytelen alászállni a plebejus mélységekbe. De főleg az állítmányét, amelynek a boldog házas évek után mostantól magányos özvegyként kell trónolnia odafönn, a csúcson. Én magam biztosan nem választottam volna szét őket, akik közül mindig az állítmányt