Raymond Queneau az őrült irodalom képviselője: azé, amit hivatalosan abszurdnak szokás nevezni. Igen, kétségtelenül őrült, ám amikor regényeit olvasva felkiáltunk: „micsoda őrültség!”, akkor ebből a felkiáltásban egyszerre van felháborodás is, meg ámulat is. Már a témaválasztása is őrültségről árulkodik: ugyan mi más késztethetne rá egy franciát 1947-ben, hogy a harminc évvel korábbi ír felkelésről írjon ahelyett, hogy mondjuk az épp lezárult második világháborúról írna, vagy éppenséggel az új világ új problémáiról. Nem, ő francia létére igenis az angol-ír konfliktussal akar foglalkozni, s az átélt, második világháború helyett a rég elfeledett elsővel. S nem ám azért, mintha tetszene neki az írek szabadságvágya, vagy mert el akarná ítélni az erőszakos angolokat! Épp ellenkezőleg: szét akar foszlatni minden illúziót az efféle ribilliókkal kapcsolatban, s pontosan azt akarja megmutatni, miféle esztelen, érzéketlen bunkók, miféle szólamoknak, ösztönöknek és bugyuta parancsnokoknak engedő ...