A magyar múlt viharai mostohán bántak nemzeti emlékezetünk jeles csontjaival, gondoljunk csak az Árpád-házi királyok ki tudja, hol nyugvó csontjaira, vagy akár a legutóbbi botrányra a Kádár-csontok körül. De amikor épp nem volt vihar, akkor is gyakran útrakeltek a csontok a kegyeleti felbuzdulások hullámaitól felszínre vetve, s ezek a jószándékból kikövezett utaztatások nem mindig voltak mentesek a bizarrságtól. Rákóczi kassai újratemetésében például nemcsak azt találhatjuk bizarrnak, hogy megintcsak nem sikerült tartósan honi földbe jutnia szegénynek, hanem azt is, hogy a szíve továbbra is ismeretlen helyen enyészik, mióta a francia forradalomban feldúlták a nyughelyéül kijelölt camalduli kolostor kertjét. József Attilát, mint ismeretes, négyszer temették el: egyszer Szárszón, majd Budapesten, majd a munkásmozgalmi panteonban, majd a Mama sírjában – ezt sem tekinthetjük éppenséggel szokványos eljárásnak. Janus Pannonius csontjainak azonosítása még egészen szolid eljárásrend szerint ...