metakönyv

A pármai kolostor azért érdekes címválasztás Stendhaltól, mert a regénynek jóformán semmi köze sincs a valóságos Pármához, és ennél alig valamivel több a címben említett kolostorhoz. Ez utóbbi ugyan kétségtelenül szerepel a regényben, ám épp csak a legvégén, majdhogynem az utószóban, többé-kevésbé kívül azon a történéssoron, amit cselekménynek nevezhetünk. Annál fontosabb szerepet játszik a regényben az a börtöntorony, amely állítólag a város közepén áll, s amelyben oly romantikus szerelem szövődik az ide zárt Fabrizio del Dongo meg a börtönőr lánya, Clelia Conti között. Igen ám, de ezt a tornyot hiába is keresnénk Pármában, még csak hasonlót sem lelünk, hacsak nem azt a campanilét, amely csakugyan a város közepén magasodik, ám sosem volt börtön, és legkevésbé sem illik rá Stendhal leírása. De aztán, mikor már végképp csalódnánk, a szemközt álló épületen mégiscsak meglátjuk a Sanseverina nevet, mintha a fiút pártfogoló asszony csakugyan itt élt volna, s ha a campanile nem is néz ki bör

Nem tudom már felidézni, ki is írta azt a nyolcvanas évekbeli novellát, amely eléggé silány módon beszélt el valami szerelmi sztorit, a korabeli értelmiség két tipikus képviselőjének, valami restaurátornőnek meg egy ki tudja, miféle férfinak a szenvedélyes egymásra találását, majd szakítását. Talán Galgóczi Erzsébet lehetett a szerző, de ha nem ő, akkor is az ő modorában szólt a történet. Ebben hangzik el emlékezetem szerint ez a kissé bombasztikus, ám elkoptatottsága ellenére mégiscsak találó kifejezés: úgy illett egymáshoz a testük, mint hegedűhöz a vonó. Bármilyen silány is a hasonlat, akkor engem valamiért felvilágosító jelleggel érintett meg, s ekkor jöttem rá, hogy az emberi kapcsolatok mindenekelőtt a testek kapcsolatai, s hogy ez a kapcsolatrendszer nem másból áll, mint a rokonszenves és ellenszenves szagok kémiai párbeszédéből, az anyagok, molekulák taszító vagy vonzó kölcsönhatásaiból. S ennek megfelelően minden más lelki és szellemi kapcsolat csakis akkor jöhet létre, ha eze