A Jadviga párnájában a legviszolyogtatóbb dolgokat követik el a szereplők, az elbeszélők azonban mégis szeretik őket: mindig azokat, akikről éppen mesélnek. Mi több, annyira szeretik őket (egymást) hogy amikor olvassuk a történeteiket, ránk is akaratlanul átragad ez a szimpátia: elnézők leszünk velük és megértők. De idővel, miután már kissé eltávolodtunk a könyvtől, s kezd kialakulni bennünk valami összkép, visszamaradó íz, leülepedő "tartam", kissé azért átrendeződik ez a kép. Továbbra is szeretnivalók ezek a boldogtalanok, de mégiscsak úgy kezdenek látszani a távolból, mintha nem is emberek lennének, hanem valamiféle bezárt vadak. Mintha fogoly állatok, rabságban tartott, nyomorult párák sziluettjei rajzolódnának ki előttünk ebből a messzeségből visszapillantva, akiknek alakját részben vasrácsok takarják el, s eddig csak azért nem láttunk őket, mert átlestünk köztük. Igen, mintha bezárt állatok lennének ezek a szenvedélyes bolyongók, és egész bolyongásuk a tanyára meg vissz...