Vajon igaza van-e Tolsztojnak abban, hogy a legvisszataszítóbb figurákban is állítja és ábrázolja a lelkifurdalást? Megmutatja az aljasságukat, sőt, ami több: az ócskaságukat, silányságukat, kisszerűségüket, de mégis feltételezi róluk, hogy van bennük lélek, van bennük lelkifurdalás. Miközban a mindennapok emberét néha éppen az a feltételezés ijeszti, hogy az emberi mocsok előállítóiban még csak utórezgése sincs annak az aljasságnak, amit elkövetnek. Ha a gróf úrnak van igaza, az reményt ad és könnyebbséget jelent: bízhatok abban, hogy legalább mardossa majd őket valami helytelenség-tudat, ha nem is annyira, mint Edvárd királyt. De tényleg igaza van-e? Ezen gondolkodhatunk azt a jelenetet olvasva, amikor a Moszkva kiürítése miatt megzavarodott, megsértődött és egyébként is agyalágyult városparancsnok, ez a bizonyos Rasztopcsin, olyasfajta gyilkossá lesz, amilyenek nem is annyira Tolsztojnál, mint inkább Dosztojevszkijnél szoktak felbukkanni. Maga sem tudja, mit kezdjen most, a kiürítés...