José Saramago úgy ír a jövőről, mintha az csaknem egybevágna a jelennel, épp csak egy kicsit lenne rosszabb. Hatalmas lakópark épül a városban, amely lassan már embertelen léptékűvé dagad – ennek elképzeléséhez igazán nem kell utópia. A kisiparos a multik dömpingje mellett nemigen tudja eladni a portékáját – ez meg éppenséggel nem is újdonság, legfeljebb nálunk, keleten. És az sem újdonság, hogy az emberek élete e kettősség dilemmája körül forog: beköltözni és beállni a multikhoz, vagy falun maradni önállóan, de nincstelenül. Épp csak egy kicsit szorít a satun Saramago: épp csak egy kicsit több az őr, mint nálunk, épp csak egy kicsit több a rejtélyes okokból elzárt folyosó, épp csak annyival rosszabb „odakinn” a közbiztonság, hogy világos legyen: hosszú távon a itt mindenképpen elviselhetetlen lesz az élet. De mindjárt lazít is, nehogy idejétmúlt orwelli képleteket fogalmazzon újra. Nincs szó itt semmiféle kényszerről: ha a kedves fazekasbácsi falun akar maradni, hát itt ugyan senki se...