Szabó Magda tipikus és mégis különleges regénytere, a Katalin-utca épp azért válhat igazi drámai térré, mert az írónő nem farag belőle írói laboratóriumot. Nem szorít rá gumiperemű tetőt, hogy mesterségesen növelje a nyomást, nem falaz be természetes átjárókat csak azért, hogy elkerülhetetlennek látsszon a végkifejlet, és ha felvillant is határhelyzetben hozott drámai döntéseket, éppenséggel nem ezeket állítja a középpontba, hanem a mindennapokat. Tipikus ez a néhány családból kialakult baráti-szomszédi közösség: van benne keresztény és zsidó, kiskamasz és nagykamasz, slampos feleség és fél-tudós férj egyaránt. De különleges is, mert ahogy itt viszonyulnak a kultúrához, a pedagógiához és egyáltalán a közmegegyezéssel középpontba állított gyerekek óvásához, az a végtelenül önző felnőtt világban cseppet sem jellemző, sőt nagyon is ritka. Valamiféle gyerek-éden ez, annyi bizonyos, holott korántsem zökkenőmentes a működtetése, sőt tele van összezördülésekkel, féltékenységekkel, jó szándékb...