Ha az irodalom csakugyan az emberiség kommunikációja önmagával, ahogyan Jurij Lotman mondja, akkor ennek a kommunikációnak őszintének kellene lennie. A romantika mégis képzelegni szeretett, s a realisták később sem tudták hatalmuk alá hajtani az irodalmat. Pedig hány és hány változatáról hallhattunk a szocialistán kezdve a kritikain meg a Petőfire ráfogott lírain át egészen az Arany által vallott eszményítő realizmusig meg a Márquezt felcímkéző mágikus realizmusig! De hiába: az emberiség nem szereti szüntelenül a bajait szuggerálni önmagának, vagy saját jószántából kavarni fel a leülepedett iszapot. Tóth Krisztina verseiben például épp az a szeretnivaló, ahogy eltüntetik ezt a kettősséget. Nincs bennük se realizmus, se illúzió, és nincs bennük hamis önáltatás és öngyötrő szembesülési kényszer sem. Letölthető csengőhangjai is úgy köznapiak és életszagúak, hogy mégsem válnak valamiféle naturalista nyomor-katalógussá, vagy sivár-tipikus közterület-felméréssé. Nem, ezek a kis epigrammák a