metakönyv

Kristóf Ágotával kapcsolatban mindig kiemelik lecsupaszított, puritán, jóformán alanyra és állítmányra redukált nyelvhasználatát, vagyis azt a bűvészmutatványt, ahogy valóságos kuriózumot kovácsol a látszólag ledolgozhatatlan nyelvi deficitből. Ez igaz is, és valóban elképesztő kommunikációs csoda, ahogy a belső közlési kényszer egyszer csak áttör nála az áthághatatlannak látszó akadályon (utoljára siket gyerekeknél láttam ilyet, amikor még tanítottam őket). De vajon nincs-e szó ennél is többről, magyarán a sajátos nyelvhasználaton túl a gondolkodás egészének a furcsa átalakításáról is? Mert az világos, hogy aki úgy beszél, ahogy az ő hősei, az nagyobbrészt úgy is gondolkodik, nevezetesen valamiféle ősemberi, barbár, egzotikusan primitív, legfőképpen pedig pogány módon. Mert hiába játszódnak Kristóf Ágota írásai a XX. században, mégis olyanok, mintha valami nagyon régi korba nyúlnának vissza, mintha sok-sok évezred civilizációs hulladékával elfedett régészeti rétegbe ásnának le. Mester

Hrabal neve, ha különféle baráti beszélgetéseken szóba kerül, máris huncut mosolyt csal az arcokra. Úgy látszik, kellemes és kedélyes emlékeket őrzünk a műveiről, őt magát pedig a szelíd és szolid, kisemberi hedonizmus krónikásának látjuk, akitől megtanulhatjuk: hogyan érezhetjük jól magunkat minden zord körülmény dacára, az élet megannyi borzalma ellenére is. Jó sörök, jó ételek, meghitt kocsmák, szexuális kalandok, az életet soha komolyan nem vevő attitűd: legtöbbünknek alighanem ezt jelenti Hrabal. Pedig ez inkább csak az egyik arca az írónak, s csak egyik oldala a művészetének. S amilyen vidám ez az oldal, olyan szomorú a másik. S alighanem hitelesebb képet alkotnánk róla, ha művei lényegének éppen e két oldal összekapcsolását tekintenénk, magát az ívet, amely az élet derűs és szomorkás oldalát köti egybe nála. Igen, ez az ígéretesen induló, majd elkerülhetetlenül aláhanyatló görbe a hrabali történetek legfontosabb rajzolata: a fiatal évek naivan lelkesült nekibuzdulása, a felnőt

Néhány napja tudtam meg, nagy bánatomra, hogy évek óta rosszul tanítom a mondatelemzést a gimnazistáknak. Merthogy a modernebb felfogás szerint ma már nem szabad egy kiemelt rangú alany-állítmányi kapcsolatról beszélni, hanem az alanyt csupán az összes többi bővítmény egyikeként kell feltüntetni, a piramis csúcsán pedig egyedül kell maradnia szegény állítmánynak, az általam oly kedvelt predikatív vagy hozzárendelő szintagma párocskája helyett. Mintha egy szentségi házasság erőszakos felbontását látnánk, nem igaz? Természetesen magamévá teszem az eszmét, ha kissé megkésetten is, de azt hiszem, most már életem végéig fájlalni fogom a veszteséget. Nemcsak a magamét, hanem szegény alanyét is, amely afféle rangját vesztett arisztokrataként kénytelen alászállni a plebejus mélységekbe. De főleg az állítmányét, amelynek a boldog házas évek után mostantól magányos özvegyként kell trónolnia odafönn, a csúcson. Én magam biztosan nem választottam volna szét őket, akik közül mindig az állítmányt

Vajon ismerik-e még a facebook-generáció fiúgyerekei a nádparipa fogalmát? S ha ismerik is, vajon nem csak az ötödikes irodalomkönyvből ismerik-e, amely előírásszerűen idézi a Petőfi-verset: „Lovagolok fűzfasípot fújva, / Lovagolok szilaj nádparipán, / Vályúhoz mék, lovam inni kíván.”. Vagy pedig sem innét, sem onnét nem ismerik, mert ma már nem lehet annyira unatkozni, hogy egyetlen nádszál is lóvá változhasson az ingerekre éhező képzeletünkben? Pedig már maga a fogalom is izgalmas lehet annak, akit nem tett végképp süketté és vakká az elektromos villódzás. Már az is érdekes lehet, hogy Petőfi miért nádparipát mond a vesszőparipa helyett. Talán könnyebben jutott gyerekkorában nádszálhoz, mint vesszőhöz? Talán így jön ki jobban a szótagszám? Talán nem vált aktív szókincsének részévé a nem sokkal korábbi, nyelvújítási kifejezés? A vesszőparipa legkorábbi fennmaradt előfordulása ugyanis csupán 1805-ből való, tehát nem sokkal korosabb Petőfinél, és a korabeli gyakorlatnak megfelelően tükö

Lehet-e a kutyából szalonna, válhat-e a jó költőből jó politikus? Zrínyit hozhatnánk bíztató példának, de hát ő inkább politikusként lett költővé, s nem annyira költőként politikussá (márpedig korántsem mindegy, ugyebár, hogy ima közben eszünk, vagy evés közben imádkozunk). Janus is ellenpélda inkább: az élete ment rá a Mátyás elleni összeesküvésre, s állítólag eltemetni se merték jó ideig, annyira rettegtek a király haragjától. Kölcseynek le kellett mondania a követi megbízatásról, Vörösmarty homlokáról pedig Petőfi „tépte le a babért”, amikor a „pártutasításnak” engedve szavazott az olasz kérdésben, s a testvéri nép támogatását – Kossuthot követve – bizony feláldozta a politikai érdekek oltárán. De hát a babértépő Petőfi se járt jobban Szabadszálláson, s ráadásul nem is csak a reakciósok áskálódása miatt, hanem jórészt saját magának keresve a bajt: túl őszinte szavakkal lépett fel, túlságosan is költőként, s miután a választópolgárokat mindenféle ókonzervatív, műveletlen tuskóknak