Eléggé közismert, már a középiskolai irodalomórák szintjén is, mennyire idegenkedett Babits attól a közéleti szereptől, amely a magyar írókra, költőkre Petőfi óta várt, s amelyet akkor sem tudtak kikerülni, ha akartak, hiszen akkor meg az elefántcsont toronyba húzódásuk telítődött jelentéssel, s számított tiltakozásnak akkor is, ha történetesen eszükben sem volt tiltakozni. Arról viszont ritkábban esik szó, hogy ez a húzódozása alighanem akkor is dilemma elé állíthatta őt, amikor a Baumgarten-alapítvány kurátora lett, hiszen ez is egyfajta közéleti szerep volt, mégpedig nagy horderejű döntésekkel járó, emberi sorsokat alakító szerep. Az alapítvány tőkéje mai pénzre átszámolva mintegy kétmilliárd forintnak felel meg: az ennek kamataiból kiosztott díjak többmillió forintnak, s így – például József Attila esetében – bizony egzisztenciális tényezőnek. Hogy József Attila mégsem kapta meg, az emberileg mégis megérthető, ha beleolvasunk a Babits-ellenes versébe, s még inkább a tanulmányába,