Eléggé közismert, már a középiskolai irodalomórák szintjén is, mennyire idegenkedett Babits attól a közéleti szereptől, amely a magyar írókra, költőkre Petőfi óta várt, s amelyet akkor sem tudtak kikerülni, ha akartak, hiszen akkor meg az elefántcsont toronyba húzódásuk telítődött jelentéssel, s számított tiltakozásnak akkor is, ha történetesen eszükben sem volt tiltakozni. Arról viszont ritkábban esik szó, hogy ez a húzódozása alighanem akkor is dilemma elé állíthatta őt, amikor a Baumgarten-alapítvány kurátora lett, hiszen ez is egyfajta közéleti szerep volt, mégpedig nagy horderejű döntésekkel járó, emberi sorsokat alakító szerep. Az alapítvány tőkéje mai pénzre átszámolva mintegy kétmilliárd forintnak felel meg: az ennek kamataiból kiosztott díjak többmillió forintnak, s így – például József Attila esetében – bizony egzisztenciális tényezőnek. Hogy József Attila mégsem kapta meg, az emberileg mégis megérthető, ha beleolvasunk a Babits-ellenes versébe, s még inkább a tanulmányába, amit Babitsról írt. Micsoda megsemmisítő kritika, micsoda kegyetlen ítélkezés ez, főleg az összegzésében, amikor így okítja az idősebb költőt: “Sokat kell még tanulnia. Verseit pedig tartsa hét esztendeig az asztalfiában és ne adja ki barátai unszolására sem.” A fura persze az, hogy bár a modor menthetetlen, József Attilának nagyrészt mégiscsak igaza volt, s azok a Babits-passzusok, amelyeket idéz, csakugyan bűn rosszak. De hát melyik költőtől ne lehetne rossz sorokat idézni? Inkább ezt róhatjuk fel neki a modoron túl: a célzatos válogatást. Hogy később megírta bocsánatkérő versét, részben talán azzal is magyarázható, hogy az évek múlásával jobb Babits-sorokba is bele kellett ütköznie, s bár az utolsó Babits-évek nagy műveit már nem ismerhette, biztos, hogy tartalmában is felül kellett bírálnia korábbi véleményét. Hogy a kipécézett gyenge versekkel szemben micsoda kiérlelt alkotások ezek a kései Babits-versek, aligha kell magyarázni, egy-egy rejtett telitalálatukra azonban akkor is rávilágíthat a velük való találkozás, ha már régesrég kívülről tudjuk őket, főleg, ha szokatlan nézőpontból pillantunk rájuk. Ilyen újszerű nézőpont lehet például, ha meghallgatjuk a Jónás imáját a nagy interpretátorok előadásában, amelyek közül három kitűnő is egyetlen gombnyomással elérhető a youtube közvetítésével. Fekete Ernő változata a mai pátosztalan közeg felől értelmezi át a verset, Mensárosé azért érdekes, mert egészen újraszínezi a maga össztéveszthetetlen modorával, Latinovitsé viszont éppenséggel valamiféle színtelenné fakult és légüres térbe helyezi, már-már a halál néma űrének nagyon is a vershez illő vákumába, s nem enged a közelébe sem színészi modort (pedig nála is akadna ilyen), sem korra-közegre való reflektálást. S ugyanilyen sajátos értelmezői nézőpont lehet az is, amikor a vers angol fordítása felől pillantunk vissza az eredeti felé – ezt meg a Visegrad Literature honlapján érhetjük el legkönnyebben. Jess Perlman fordítása nagyon szép és jó, s ha helyenként el kell szakadnia a szöveghűségtől, az inkább csak a mi mostani szempontunkból jelentős, vagyis azért, mert rávilágít Babits egy-egy szóválasztására, amit addig esetleg evidensnek érezhettünk, s épp ezért átsiklottunk fölötte. Perlman például mindjárt a vers elején tengerre cseréli a patakot, hogy a “sea” rímelhessem a “me” sorvégre: “Words have become unfaithful things to me, or else am I an overflowing sea”. Pedig hát nem tehetné, hisz nagyon is fontos itt a patak! Annak van iránya, rohanása, annak kell sietősen és dinamikusan eljutnia valahonnan valahová, éspedig egész pontosan a tengerhez, hogy abba aztán belevesszen, névtelenül, és többé már nem sietve sehová. A vers közepén azután a cethalban átélt szenvedés jelzőit kénytelen megritkítani a fordító, csupán ennyit hagyva meg az érintett sorokból: “when he went down into the living Fish, in dark hot torments more than he would wish”. De megintcsak lényegeset kellett elhagynia, igaz, két szót csupán: a süketet meg az elevent – épp azt, ami nagyon is fontos a műegész szempontjából. Mert hát rendben van, hogy sötét és forró az emberi életnek ez a cethal-pokla, de legfőképpen: eleven és szerves pokol ez, élőlények által igazgatott, növekedéssel, burjánzással táplált valami, nem pedig egy börtöncella vagy más élettelen kínzóterem, s éppen ezért jelenítheti meg jól a cet mozgó-rángatózó bendője a kínoknak ezt az elevenségét. S hasonlóképpen: süket is, amint azt a Jónás könyvében méginkább kifejti Babits, a benyelt jóember reménytelennek látszó sőt egészen irreális segélykérő kiáltozását leírva. Végül az utolsó sorok is elveszítenek egyet s mást, mert bár itt is az Ég meg Ninive az, amitől a beszélő sorsa függ, de épp a hatalom szó tűnik el: „so long as Heaven and Nineveh comply with my desire to speak and not to die.” Bármilyen szép is ez a befejezés, mert csakugyan az, s szinte egyenértékű az eredetivel, az égi s ninivei hatalmak ezzel az eltűnt szóval kiegészülve egészen mást jelentenek. Ugyanarra a süketségre utalnak vissza, amely a vers közepéről tűnt el: hogy tudniillik az égi hatalom is süketnek látszik, ha nem is gonosznak; túl távollevőnek ahhoz, hogy hallgasson a kérelemre, s rímekkel, medrekkel, biztos utakkal siessen a könyörgő segítségére. Az Égnek ez a süket távolisága, amely a Fortissimóban még direktebb módon kerül tételezésre a „süket Isten” felkiáltással, csak ezzel a káromló felhanggal válhatna világossá az angol verzióban is – azzal a felhanggal, amely a két jelzőnek – az éginek meg a niniveinek – ugyanazt a közös jelzett szót adja, nem sokkal kegyesebbnek mutatva a fentit sem a lentinél. De a két utóbbi talán nem is olyan lényeges: a fő hiba a patak elvesztése. Mert hát mi mindent hordoz ez a szinte jelképiségében is túláradó metafora, s milyen alapvetően képes átértelmezni bennünk az emberi életről alkotott képet! Milyen átható világossággal mutatja meg a pálya végéhez közeledő ember célokat vesztő elbizonytalanodását! S egyben persze az azt megelőző daliás időket is, melyeknek talán legfőbb jellemzője eszerint a cél létezése, s ennek alárendelten az irány egyértelműsége, a rohanás dinamikája, a jövőben-élés képtelen reménye, s a mindig új mederkanyarra készülő holnapban-élés élethazugsága. Így hát hálásak lehetünk a hiányos fordításért, mert épp a pontatlanságával hívhatja fel figyelmünket Babits kegyetlen, sebészi pontosságára.
Babits Mihály: Jónás imája
Babits angolul:
http://www.visegradliterature.net/works/hu/Babits_Mih%C3%A1ly
Megjegyzések
Megjegyzés küldése