Végre Marcel Proustról is írhatok, akit eddig csak azért nem szerepeltettem, mert éppenséggel ő volt a legelső szereplő a blogban, pontosabban a blog fejlécében, ami nagyon is helyénvaló eljárás, hisz végül is ő az alfa és az omega, akárhogy is vesszük. Dosztojevszkij vagy Tolsztoj persze nagy írók, és súlyosak, de néha túlságosan is súlyosnak és hatalmasnak látszanak, miközben Proust inkább kompatibilis az élet illékonyságával és súlytalanságával. Megfigyelhetjük ezt a súlytalanságot és illanékonyságot már csak abban is, amilyen központi szerepet kap regényében a sok hiú fecsegés és üres társalgás. Ám amikor részletes leírásokat ad ezekről a fecsegésekről, egyben az emberi viselkedést is elemzi, és hát ugyan mi lehetne ennél érdekesebb és „súlyosabb” téma? Most mindenesetre négy paradoxont idéznék csupán ebből a témából: az emberi kommunikáció négy paradoxonát. 1. Még ha a lehető legpontosabb kifejezéseket használjuk is kommunikációnk során, szavainkat szükségképpen mégiscsak félre f...