Ugrás a fő tartalomra

Proust, szó, szó, szó



Végre Marcel Proustról is írhatok, akit eddig csak azért nem szerepeltettem, mert éppenséggel ő volt a legelső szereplő a blogban, pontosabban a blog fejlécében, ami nagyon is helyénvaló eljárás, hisz végül is ő az alfa és az omega, akárhogy is vesszük. Dosztojevszkij vagy Tolsztoj persze nagy írók, és súlyosak, de néha túlságosan is súlyosnak és hatalmasnak látszanak, miközben Proust inkább kompatibilis az élet illékonyságával és súlytalanságával. Megfigyelhetjük ezt a súlytalanságot és illanékonyságot már csak abban is, amilyen központi szerepet kap regényében a sok hiú fecsegés és üres társalgás. Ám amikor részletes leírásokat ad ezekről a fecsegésekről, egyben az emberi viselkedést is elemzi, és hát ugyan mi lehetne ennél érdekesebb és „súlyosabb” téma? Most mindenesetre négy paradoxont idéznék csupán ebből a témából: az emberi kommunikáció négy paradoxonát.


1. Még ha a lehető legpontosabb kifejezéseket használjuk is kommunikációnk során, szavainkat szükségképpen mégiscsak félre fogják érteni, hiszen a jelentésüket nem mi határozzuk meg, hanem a befogadó. Proust szavaival: „Hogy szavainkat általában az tölti meg, akihez intézzük őket, valami magából merített, s nem tőlünk származó értelemmel, oly igazság, melyet az élet naponta s mindenütt elénk tár.”


2. Még ha félre is érti vagy vitatja is a partnerünk az állításinkat, a vitatott eszméknek mégiscsak meglesz a rá gyakorolt hatásuk, és módosítani fogják a gondolkodását. Proust szavaival: “Egy erős eszme annak is kölcsönöz az erejéből, aki cáfolja. Betelepszik, beoltódik annak az elméjébe, akit cáfol, s kiegészíti, helyesbíti ezt a vele ellenkező eszmét, így a végső ítélet mintegy két vitázó közös műve. Csakis az oly eszmékre lehetetlen felelni, amelyek tulajdonképpen nem is eszmék, s amelyeknek nincs alapjuk.”


3. Még ha a kapott üzenetek a lehető legellenségesebbek is, akkor is sok örömünk telhet a közlés megfigyelésében, a viselkedésmód megfigyelésében – magában a megfigyelésben. Proust szavaival: „Nagyanyám beérte a rangjával, s egy cseppet sem sajnálta, hogy nem élhet fényesebb társaságban, ezért csakis az eszével figyelte Charlus báró fonákjait, s azzal a fölényes, mosolygó, szinte rokonszenves jóindulattal beszélt róla, amellyel mintegy megjutalmazzuk önzetlen megfigyelésünk tárgyát e megfigyelés szerezte örömért.”


4. Még ha fölöttébb hasznosnak vagy kellemesnek látszik is a kommunikáció, egyáltalán nem biztos, hogy csakugyan olyan áldásos és ajánlatos lenne. Proust szavaival: „Még maga a társalgás is, amely a barátság kifejezési módja, csak felszínes elkalandozás, amely nem ad semmi lényegest. A felszínen maradunk ahelyett, hogy a mélység irányában felfedező útra mennénk. A tiszta gondolat útja, magányos munkájában, befelé, mélyre törekszik amerre valóban haladhatunk, hogyha nehezebben is, az igazság elérése felé.”


Ezért jó dolog a blog: mert amíg blogolunk, a magányos mélységeket is járjuk, s közben mégiscsak meg is osztjuk a gondolatainkat.


*


At long last I can blog about Marcel Proust, who wasn’t mentioned until now just because he was the very first actor of the blog in the layout, which was a very appropriate procedure, as he is, after all, the alpha and omega. Dostoevsky or Tolstoy are, of course, great and heavy writers, but sometimes they seems to be too heavy and too great, while Proust seems to be more compatible with the volatility and imponderability of life. One can observe this volatility and imponderability in the central role of vain conversations in his novel. But when he describes this loquacity, he also analyses the human behaviour as well, and what else could be such an interesting and „heavy” theme? Now I only want to quote four paradoxes from his descriptions: four paradoxes about human communication.


1. Even if we are able to use very exact expressions in our communication, our words will be necessarily misunderstood, as their meaning isn’t determined by us, but by the receiver. With Proust’s words: „That our words are, as a general rule, filled, by the person to whom we address them, with a meaning which that person derives from her own substance, a meaning widely different from that which we had put into the same words when we uttered them, is a fact which the daily round of life is perpetually demonstrating.”


2. Even if our partner misunderstands or contradicts our ideas, our disputed ideas will still have their impact, and will modify the partner’s mind. With Proust’s words: “A powerful idea communicates some of its power to the man who contradicts it. It infiltrates, grafts itself on to the mind of him who it refutes, complements and corrects it; so that the final verdict is always to some extent the work of both parties to a discussion. It is to ideas which are not, strictly speaking, ideas at all, to ideas which, based on nothing, can find no word to say in answer.”


3. Even if received messages are definitely hostile, we can find a lot of pleasure in observing the process, in observing the behaviour - in the observation itself. With Proust’s words: „My grandmother never for a moment regretted that she did not move in a more brilliant sphere, so she employed only her intellect in observing the eccentricities of M. de Charlus, and she spoke of him with that detached, smiling, almost affectionate kindness with which we reward the object of our disinterested study for the pleasure that it has given us.”


4. Even if communication seems to be very useful or pleasant, it isn’t so beneficial or expedient perhaps. With Proust’s words: „Even conversation, which is the mode of expression of friendship, is a superficial digression which gives us no new acquisition.We remain exposed on the surface of our consciousness, instead of pursuing our voyage of discovery into the depths. The march of thought in the solitary travail of its work proceeds downwards, into the depths, in the only direction that is not closed to us, along which we are free to advance — though with more effort — towards a goal of truth.”


That’s why a blog is so useful: while blogging, we work in the depths of the solitude and share our ideas at the same time.



Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában



Egy elkötelezett Proustiánus blogja:


http://proustonaut.freeblog.hu/


Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Félelemmel és nagy örömmel futottak

Az elmúlt napokban sokkoló népszámlálási adatok jelentek meg nem is annyira a magyarországi vallásos illetve katolikus közösség zsugorodásáról, hanem leginkább ennek a zsugorodásnak az ijesztő sebességéről. A liberális és egyházkritikus média persze örömtüzeket gyújtott, és meg is találta a megfejtést: a kormánnyal való összefonódásban. Valójában vélekedésük ebben a formában pontatlan, mert a hazai tendencia egybevág a környezővel és az európaival. Talán pontosabb lenne úgy: a folyamat olyan mély és annyira a korszellemtől fűtött, hogy még az egyház ilyen intenzív patronálása sem képes eltéríteni. Pontatlan a másik oldalon az az ön-bátorítás is, miszerint a világegyház viszont nő. Mert nemcsak fizikai jellegű migráció zajlik, hanem a nyugati (északi) életmódba való belevágyakozás is, amely ugyanarrafelé mutat, csak késleltetve. A szegény régiók hitében bízni olyasmi lenne, mint a felemelő és mélyen hiteles tolsztoji gondolat a pravoszlávia Nyugattal szembeni reményéről, mert hát mégse

Madách, DNS, fekete özvegy

Ha Balzac tükörképnek tekinthette a maga regényciklusát, az Isteni színjáték tükörképének, Madách a maga művét még több joggal tekinthette volna annak. Nemcsak az örök dolgok iránti metafizikai érdeklődés, a merész teofánia vagy az utazópáros meg a „helyi lakosok” kérdés-felelet játékainak sajátos ritmusa miatt, hanem a tudományos igény miatt is. Mert ahogy a dolce stil nuovo tudományos akart lenni, és nemcsak akart, hanem valóban térképmellékletekkel gazdagított, precíz geográfiát adott, úgy Az ember tragédiája is legalább annyira történettudományi elemzés, mint szépirodalmi mű. Más kérdés, hogy nem a saját korában viruló pozitivista történettudományt követte, hanem kissé előrefutott, és az ötven évvel későbbi történettudományt előlegezte, a szellemtörténeti iskola szemléletmódját. A pozitivizmusból nyilván nem kért, s nem is kérhetett, amíg az kisebbrendűségi érzései közepette a természettudományt majmolta, s azt képzelte, akkor veheti fel a versenyt a science látványos eredményeivel

Petőcz, kölcsönös, visszaható

A visszaható igéket tanítottam nyelvtanórán, ilyeneket, mint: mutatkoznak, találkoznak, ajánlkoznak, ölelkeznek, bezárkóznak, csókolóznak, védekeznek, érintkeznek, mosakodnak, marakodnak, törölköznek, kerget ő znek. Aki mutatkozik, az mutatja magát, aki törölközik, az törli magát, magyaráztam. Ezért visszaható. S csak azután tűnt fel (szégyenszemre így 25 év után), hogy a szavak fele egyáltalán nem visszaható. Találkoznak: ezek egymást találják meg, nem magukat. Ölelkeznek: ezek végképp nem magukat ölelik. Akkor hát a visszaható ige mellett tanítanunk kellene a kölcsönös igét is – mégsem szoktuk tanítani. A tankönyvekben nemigen szerepelnek, az internet, ami mindenből tízezret-húszezret dob ki, ha rákeresünk, a kölcsönös igét mindössze 26 helyen látja, s azok nagy része is redundáns. Hogy válhatott ennyire általánossá a visszaható ige (4.600 találat!), s hogy kerülhetett ennyire háttérbe a kölcsönös? Talán úgy, hogy morfológiailag nincs köztük semmi különbség, s azt írja eg