metakönyv

Lehet-e a kutyából szalonna, válhat-e a jó költőből jó politikus? Zrínyit hozhatnánk bíztató példának, de hát ő inkább politikusként lett költővé, s nem annyira költőként politikussá (márpedig korántsem mindegy, ugyebár, hogy ima közben eszünk, vagy evés közben imádkozunk). Janus is ellenpélda inkább: az élete ment rá a Mátyás elleni összeesküvésre, s állítólag eltemetni se merték jó ideig, annyira rettegtek a király haragjától. Kölcseynek le kellett mondania a követi megbízatásról, Vörösmarty homlokáról pedig Petőfi „tépte le a babért”, amikor a „pártutasításnak” engedve szavazott az olasz kérdésben, s a testvéri nép támogatását – Kossuthot követve – bizony feláldozta a politikai érdekek oltárán. De hát a babértépő Petőfi se járt jobban Szabadszálláson, s ráadásul nem is csak a reakciósok áskálódása miatt, hanem jórészt saját magának keresve a bajt: túl őszinte szavakkal lépett fel, túlságosan is költőként, s miután a választópolgárokat mindenféle ókonzervatív, műveletlen tuskóknak

Végre Marcel Proustról is írhatok, akit eddig csak azért nem szerepeltettem, mert éppenséggel ő volt a legelső szereplő a blogban, pontosabban a blog fejlécében, ami nagyon is helyénvaló eljárás, hisz végül is ő az alfa és az omega, akárhogy is vesszük. Dosztojevszkij vagy Tolsztoj persze nagy írók, és súlyosak, de néha túlságosan is súlyosnak és hatalmasnak látszanak, miközben Proust inkább kompatibilis az élet illékonyságával és súlytalanságával. Megfigyelhetjük ezt a súlytalanságot és illanékonyságot már csak abban is, amilyen központi szerepet kap regényében a sok hiú fecsegés és üres társalgás. Ám amikor részletes leírásokat ad ezekről a fecsegésekről, egyben az emberi viselkedést is elemzi, és hát ugyan mi lehetne ennél érdekesebb és „súlyosabb” téma? Most mindenesetre négy paradoxont idéznék csupán ebből a témából: az emberi kommunikáció négy paradoxonát. 1. Még ha a lehető legpontosabb kifejezéseket használjuk is kommunikációnk során, szavainkat szükségképpen mégiscsak félre f