Az iskola és az oktatás világát nem érdemes önmagában, elszigetelten vizsgálni, sőt, így biztosan nem is lehet megérteni egyáltalán. A nevelés és a tanítás mindenkori helyzete minden esetben a társadalom egészének állapotából fakad, abból vezethető le, ahogyan az esetleges megoldás vagy reform is. Ami talán közhelynek hat, mégsem igazán alkalmazzuk. Sőt ellenkezőleg: amikor az oktatási rendszerek zűrzavarával, a diákok motiválatlanságával vagy a pedagógiai módszertan szétesésével szembesülünk, hajlamosak vagyunk a problémákat tisztán technikai jellegűnek tekinteni. Úgynevezett „oktatásügyről” beszélünk. Vagy „tanügyi” reformról. Úgy teszünk, mintha az iskola egy önjáró világ lenne, amely adminisztratív reformokkal, új tantervek bevezetésével vagy a finanszírozás átcsoportosításával, néhány szabály átírásával vagy a fenntartók kérdésének megbolygatásával önmagában is orvosolható lenne. Miközben a törésvonalak sokkal inkább a társadalmi átalakulások szimptómái. Alighanem úgy van inkább, ...
1. Mióta kettéhasadt országunkban már a nyereség is csapás és a gyógyulás is fertő, azóta egy Nobel-díjjal is csak úgy lehet az értelmiségi, hogy vagy négyzetre emelt sznobizmussal söpri félre, mondván, úgyis politikai irányt díjaznak a német kiadók, nem irodalmat, vagy ha szereti is a pajzsra emeltet, akkor is valahogy mellé-szereti, mert olyanként szereti, aki jól beszólt, vagy akit a másoldali buták úgyse értenek, csak mi, bár olvasni mi se olvastuk, csak titkos jeligeként suttogjuk a nevet, címet roppantul zárt körű hazai és külhoni, inneni meg tengerentúli összejöveteleinken. 2. De ha mi azon kevesek vagyunk, azokból egy, akik túllépnek e mái kocsmán, s a voltaképpeni műről gondolnának ezt vagy azt, akkor se könnyű a helyzet, mert kellemesnek semmiképpen nem kellemes ebben a világban araszolni előre, nem is nagyon teszi senki, s amit meg „aha”-élményekben felvilágosodva kiolvasunk a róla szóló szakirodalomból, hogy na ezt szeresd benne, te nyomorult, az se olyan erős impul...