Szívesen írnék a VÍZ
szimbolikájáról, de félek, parttalanul szétfolyna a témám. Még szívesebben
írnék a mai szent olvasmányban emlegetett KERESZTELÉS jelképiségéről, hogy
miért fura ez a magyar fordítás olyan szövegekben, amelyek még a KERESZT előtt
hangzottak el akár Jézus, akár Keresztelő János szájából. De még az is izgatna,
miben más az angol CHRISTENING (még ez is jobb a kereszt emlegetésénél), mint a
görög BAPTISZMOSZ (ami persze judaista közvetítéssel került át a
kereszténységbe). És persze megérne egy misét az is, hogy miben volt más a
zsidó megtisztulás-kultusz (lásd MIKWE), mint a Gangeszban, Eufráteszben,
Nílusban való rituális purifikálódás.
Na de hogy ne folyjunk szét,
inkább arról írnék, hogyan keresztelkedik meg a Balkán felől menekülő, muszlim
hitű Timéa Az arany emberben. Jókai azt írja, elég nehezen,
mármint nehéz az előzetes felkészítése. Merthogy Timéa semmit sem tud a
keresztyén tanokról (protestáns szóalak illik a regényjelenethez), így hát nagy
naivul olyan alapvetésekre kérdez rá, amire egy jólnevelt gyaur sose kérdezne,
hogy pl. azzal fog-e feltámadni, aki a férje, vagy azzal, akit szeret. Maga a
keresztelés viszont egyszerűen megy végbe, ahogy mindenki másnál is szokott,
leszámítva, hogy felnőtt keresztelésről van szó, amelyre a Timár Mihállyal
kötendő frigy ad alkalmat, pontosabban ahhoz szükséges ez az aktus. S ez teszi
a jelenetet valójában érdekessé, mert hát Timéa, mint tudjuk, egészen más
férjre készült, egészen más férfit szeret, s azzal, hogy hozzámegy Timárhoz,
ezzel a váratlan pályamódosítással az egész addigi Timéát el kell temetnie, jó
mélyre. És ez az a mozzanat, ami miatt nagyon is érdekesen kapcsolódik a
jelenet a keresztény kereszteléshez, mert hát ez nem egyszerűen megtisztulás,
mint a korábbi rítusokban, hanem egyben újjászületés is. Ha pedig újjászületés,
akkor előzőleg ugyebár a korábbi énünknek meg kell halnia.
Timéa keresztelkedése tehát a
keresztségben való újjászületés metonímiájaként is olvasható: meghal benne a
régi ember, és megszületik az új ember. S ennek a meghalásnak – újjászületésnek
az elválaszthatatlansága mintha az egész regényben a legszorosabb módon
kapcsolódna össze a vízzel, a víz motívumával, messze túl a keresztelési
jeleneten is. Valakinek mindig meg kell halnia ahhoz, hogy valaki
újjászülethessen.
Rögvest a regény legelején az
amúgy nagyon ügyes Timár beleesik a tajtékos Dunába, már-már elsiratják, de
szerencsésen megmenekül, újjászületik. Az elszabadult malom magával rántja az
ártalmatlan kiscicát is, a Szent Borbála utasai ellenben megmenekülnek,
újjászületnek. Tépelődik is magában az érzékeny lelkű Timéa: „szabad egy
macskát a vízbe fojtanunk azért, hogy magunk ne vesszünk a vízbe?”. Nem sokkal
később Teréza mama meséli: ült a Duna-parton, vízbe akarta ölni magát, de aztán
inkább átkelt a túlpartra, s újjászületett a Senki szigetén (amihez persze meg kellett előzőleg halnia a férjének). Ali Csorbadzsit
viszont csakugyan a Dunába temetik, s így menti meg saját halálával a leányát,
hogy legalább ő újjászülethessen, s ne üldözzék tovább a hatóságok. A kincs is
a víz alól jön elő, s az szüli újjá Timár életét. Emlegeti is a lázálmában: „Ne
félj, nem maradok a víz alatt. Fojtsd vissza a lélegzetedet, és imádkozzál.
Amíg kibírod, hogy újra lélegzetet végy, én is kibírom oda alant. Csak az
elsüllyedt hajóba megyek, annak a kabinjába.” Noéminek is meg kell fúlnia egy
kicsit, hogy Mihály alant túlélhesse a fulladást. S ez a Mihály még a második
újjászületését is a víznek köszönheti, a rianásnak, amelybe Krisztyán fulladt
bele őhelyette – vagy ahogy a keresztelésre visszautalhatnánk, az ő nevében. „Lehajolt
a hullámhoz, hogy megcsókolja azt, mint ahogy megcsókolja az ember édesanyját,
mikor hosszú útra készül. S amint a hullámhoz lehajol, íme, egy emberfő
emelkedik ki eléje a hab közül”. Egy ember arca mered rá, mégpedig azé az
emberé, aki mostantól helyette lesz Timár Mihály. Aki átvette tőle az addigi
lényét, továbbviszi a hullámsírtól egészen a szilárd sírig, hogy a másik meg
névtelenként születhessen újjá, s kezdhessen végre csakugyan új életet a
szigeten. Figyeltünk, ugye? Lehajolt, ahogy az édesanyjához. Aki megszüli, s
aki most újraszüli őt. A víz már csak ilyen – legalábbis Jókainál.
Na persze mindez csak egy fontos
megszorítással érvényes: teljesen azért senki sem születik újjá. Timéa a
leghűségesebb feleség, de azért továbbra is Kacsukát szereti. Timárt
milliomosként szüli újjá a Duna kincse, de azért akkor érzi jól magát, ha fúr
farag, meg túrja a földet. Meg amikor Krisztyán halála szülte újjá, akkor is
azért levelezget még a régi világgal. Úgy látszik, a víz meg a keresztség csak
részben szül újjá minket, s a levetett barbár még újra meg újra utánunk üzen
odaátról. Kell majd még egy harmadik újjászületés is, hogy végleg elfelejtsük a
régit - hogy aztán az vízzel megy-e majd, vagy tűzzel, meglátjuk.
Jókai Mór: Az arany ember
Megjegyzések
Megjegyzés küldése