Zeusz fedőnevű
hajdani tanítványom ajánlotta figyelmembe Thomas Pynchon Beépített hiba című regényét. Épp ezt olvastam, amikor
felröppent a hír, hogy a sokszor
lesajnált Romániában minden tanuló tabletet kap. Na persze rögtön feltámadt
bennem a savanyú a szőlő reflexe. Vagy talán nem is az? Talán tényleg jobb
lenne tablet nélkül maradni? Érdekes módon az egészen más témájú regény is
afelé taszított, hogy igen: jobb lenne. Épp elég ablak van már a házunkon, nem
vágynék újabbakra.
Az USA-ban persze,
ahol a regény játszódik, nem újdonság a tablet az iskolapadon. Szemtanú
mesélte, hogyan csetelnek és szörfölnek az összes órán a diákok, igaz, nem Los
Angelesben, ahová a cselekmény repít minket, hanem a másik parton, Miami
környékén. Ott már nemcsak a délutáni tanulást ette meg a netezés, hanem a
tanítási órákat is.
De hát mi ezzel a
baj? – kérdezheti a modern világ híve. Mármint a netezéssel, aminek révén
éppenséggel kitágul a látókörünk? Leginkább talán ennek a látókörbővülésnek a
horizontális- extenzív jellege. Sok adat, sok ismeret, de egyik sem mély, egyik
sem koncentrált. Nem tekintjük végig a folyamatokat, csak belekukkantunk, nem
ásunk a mélyre, csak felszínes információkat kapunk. Kétségtelenül virágzik az
ismeretszerzés, ezer és ezer új csatorna nyílik az egyének és a kultúrák
között, az összehordott ismerethalom azonban széteső marad, szervetlen, a
mozaik nemigen áll össze egésszé.
Valahogyan
egyfajta zajszennyezésre hasonlít ez az egész internetes forgatag. Túl sok a
jel, túl sok az inger, mintha egy hatalmas pályaudvarra költöztünk volna, s ott
élnénk napi huszonnégy órában, a peronon, az otthoni zugunk helyett. Kiáltások,
mondatfoszlányok a mozdonyok zaja, a visszhangzó hangosbemondó, a hordárok, az
utasok, az érkezések és az indulások közlése, fények, villanások, és főleg a
cúg, a huzat, s az átmenetiség érzése – ilyen pályaudvar-létre emlékeztet engem
az internetbe költözöttség. Azt is hallom, amit nem akarok, s engem is lát
boldog-boldogtalan, aki csak áthalad a csarnokon, maga is átmeneti és
közszemlére kitett lényként. Hogy lehet egy pályaudvar zajában tanítani? Órát
tartani? Sehogy. A diákok persze rengeteget tudnak a csarnokról, az utasok
távoli országairól, a taxisokról és a hordárokról, no meg persze már a
menetrendet is kívülről fújják. Esetleg a nyelvet és a kommunikációt is
megtanulják ebben a bábeli zűrzavarban. Na de például el tudnak-e olvasni itt
egy regényt? Ez már kevésbé valószínű.
Thomas Pynchon
regénye, a beépített hiba 2009-ben jelent meg, de 1970-ben játszódik. Így hát
az internettől elvakított világból tekint vissza egy internet nélküli világra.
Ámbár éppenséggel felbukkan a regényében az internet is, nem is egyszer: egy
bizonyos Arpanetet emleget, aminek csodájára járnak a Los Angeles-i emberek.
Egyetemek számítógépeit köti össze a különös rendszer, és világ csodájára
adatokhoz lehet hozzájutni a segítségével. Mégsem emiatt kapcsolnám a regényt
az internet témájához.
Sokkal inkább az
adatáradata miatt. Tele van nevekkel, mégpedig iszonyú mennyiségben,
olyannyira, hogy egyik kritikusa ki is mondta: nem annyira regény ez, mint
inkább egy Yellow Pages. Egy telefonkönyv. Egy szaknévsor. Nevek, arcok, adatok
ezreit tartalmazza, tévésorozatok tucatjainak szereplőit sorolja fel, celebek,
helyek, kocsmák és barátok százainak nevét rágja a szánkba, ha indokolja a
sztori, ha nem. Ha nem találja a főhős a haverjait a kocsmában, azokat is
hosszan elsorolja, akik nincsenek ott. S persze külön azokat, akik ott vannak –
ha sem előtte, sem utána nem hallunk róluk egy szót sem, akkor is.
Ez az adatáradat
teszi a szememben az internetes pályaudvar huzatos metaforájává ezt a regényt.
A feldolgozhatatlan adatmennyiség, ami a lapjairól ugyanúgy zúdul ránk, ahogyan
az internetről annak inputjai. Feldolgozhatatlanul, hacsak nem válunk mi is
olyan processzorokká, amilyenek a gépeinkben vannak.
Van a regénynek
egy kulcsjelenete, amikor a főhős, ez a Dokinak nevezett magánnyomozó
megpróbálja kirakni a bűntény adat-darabkáiból a puzzle-t. Fényképeket néz,
nagyítólencséken át, de hiába bámulja őket, egy idő után már csak a pixelek
ezreit látja, s még kevésbé áll össze a nagy egész, mint annak előtte. Ekkor
mondja a narrátor:
"Doc elővette a lencsét és
addig nézett minden képet, egyesével, míg szét nem hullottak apró színfoltokra. Olyan volt, mintha valami történt volna,
mintha elért volna valamilyen határt.
Olyan volt, mintha megtalálta volna
az átjárót a múltba, méghozzá
tárva-nyitva, őrizetlenül, mert hát nem is kellett őrizni. Nem kellett őrizni,
mert eleve be volt építve a visszatérésnek ebbe a mozzanatába a kétség csillogó
mozaikja. Valami olyasmi, amit Sauncho
kollégái a biztosítási iparban beépített
hibának neveznek."
Innét ered a
regény címe is: Beépített hiba.
Látjuk a világot, van rá szemünk, s mégis szétesik elmosódó színfoltokra, apró
mozaikokra. Túl sok a pixel, túl sok a villogás, túl sok az adat. Túl sok az
utas, túl sok az arc, túl sok a zaj a huzatos pályaudvaron.
S még egy adalék
Pynchon és az internet kapcsolatához. Ő talán az egyetlen híresség, aki képes
volt rá, hogy érdemben és szinte teljes körűen eltüntesse önön ikonográfiai
kiterjedtségét az internetről. Lényegében ötven évvel ezelőtti képek vannak
róla, semmi több. Hogy mennyire frusztrálja ezzel a pályaudvar népét, azt jól
mutatja: újabban rekonstrukciós rajzokat készítenek róla, azt teszik közzé az
arcképeként. A Simpson család pedig fejére húzott zsákkal ábrázolja a róla
szóló epizódban. Elképesztően hatékony szabadságharcos.
*
In the U.S. it’s not a novelty, but it was a suprising piece
of news in October to hear that the Romanian Minister of Education wants to introduce tablets in all schools around the country. So the new era of being a teacher is just around the
corner. We have already lost the students’ afternoons, they can’t learn at home
because of their online activities. Instead of doing homeworks and preparing for
next day they spend their time sharing impressions in social medias or
downloading movies. Now, next step is the liquidation of school lessons.
What’s
the problem with the internet-based learning? And with internet-based way of life?
It is a useful method for gathering information of all kind, but it is a
horizontal-extensive way of learning instead of a vertical-intensive one.
Through multi-tasking we huddle together eclectic pieces of a jigsaw, but it’s
hard to see the holistic picture of a topic or the depth of a special question.
Internet
doubtfully creates a prosperity of knowledge, and provide a link between people and
cultures, but it also generates a kind of noise
pollution at the same time. Since
appearing of internet our students and us, too, live in a large and noisy
railway hall. Human voices, shouting, loudspeakers, noises of machines,
porters, passengers, informations about arrivals and departures, lights,
colours and drafty, interim feeling. Let’s imagine, how to take a lecture in
such an echoing railway hall! It’s impossible. But our students will know a lot
about the trains, the porters, the taxi-drivers and the passengers from faraway
countries.
Thomas
Pynchon’s novel, Inherent vice, was published in 2009 but it is set in 1970. So
it is a flashback to an era without internet from an era dazzled by it. Yes,
Pynchon’s world works without internet, although he shows us the very beginning
of it. It is mentioned several times in the story, that the first computers of
different universities are connected, and one can find datas by using this very-very
new network, named „Arpanet”. But we have another reason to speak about Pynchon
and the internet, and it’s not this appearence of the Arpanet in the pages of
the novel. No, the connection is not so direct.
Instead,
the connection may be the novel’s role as a model of our life in the drafty
railway hall. Thousands of names in the story, thousands of faces, thousands of
datas, dozens of TV-series, hundreds of celebrities, places, pubs and friends.
So much names, that one of the critics says: this is not a novel but a Yellow
Pages. Or an encyclopedia. Or the metaphor of the billions of datas of the
internet.
There
is a scene in the novel, when the protagonist tries to puzzle over the crime,
and he is looking at some photographs. He uses lens. He sees a lot of pixels,
billions of datas, still he can’t see anything as a whole.
„Doc got out his lens
and gazed into each image till one by one they began to float apart into little
blobs of color. It was as if whatever had happened had reached some kind of
limit. It was like finding the gateway to the past unguarded, unforbidden
because it didn't have to be. Built into the act of return finally was this
glittering mosaic of doubt. Something like what Sauncho's colleagues in marine
insurance liked to call inherent vice.”
This is the source of
the novel’s title, too: Inherent vice. We can see the world around us, still we
can’t find the gateway to it. It floats apart into little blobs of color. It
becomes a glittering mosaic. Too many datas. Too many pixels. Too many
passengers and voices in the drafty railway hall. Too many inputs from the
internet.
And finally one more
addition to the relation of Pynchon and the internet. Perhaps he is the only
famous person who was able to eliminate his own iconographic presence from the
net. His only photos are 50 years old, no newer one. And this is a great frustration
for the generation of the railway hall. The wildest attack against the hidden
Pynchon: a portal made a phantom-portrait of him. And the other one: he appears
in the Simpson family series, too, with a sack on his head. He is a really
efficient freedom fighter.
Thomas Pynchon: Beépített hiba
Én is érzem magamon a kényszert, hogy habzsoljam a netet,a híreket, legyek tájékozott, ismerjek mindent ami épp ebben a pillanatban történik.
VálaszTörlésAztán az ember elmegy 7-10 napos biciklitúrára, és az elvonási tünetek után már szabadabban lélegzik, kap levegőt.
Egyre kevésbé van türelmem regényt olvasni, a Karamazov testvéreknek kétszer futottam neki és a felénél, harmadánál föladtam. Ugyanez s filmekkel is. Ami '90 előtti, az mai szemmel már szinte nézhetetlenül lassú, ingerszegény.
Nem tudom, vissza lehet-e huzalozni az agyat egy lassabb tempóra. Pedig én még csak 12-14 évesen nőttem bele a netbe szerencsére, korábban faltam a könyveket.