Lehet-e a kutyából szalonna, válhat-e a jó költőből jó politikus? Zrínyit hozhatnánk bíztató példának, de hát ő inkább politikusként lett költővé, s nem annyira költőként politikussá (márpedig korántsem mindegy, ugyebár, hogy ima közben eszünk, vagy evés közben imádkozunk). Janus is ellenpélda inkább: az élete ment rá a Mátyás elleni összeesküvésre, s állítólag eltemetni se merték jó ideig, annyira rettegtek a király haragjától. Kölcseynek le kellett mondania a követi megbízatásról, Vörösmarty homlokáról pedig Petőfi „tépte le a babért”, amikor a „pártutasításnak” engedve szavazott az olasz kérdésben, s a testvéri nép támogatását – Kossuthot követve – bizony feláldozta a politikai érdekek oltárán. De hát a babértépő Petőfi se járt jobban Szabadszálláson, s ráadásul nem is csak a reakciósok áskálódása miatt, hanem jórészt saját magának keresve a bajt: túl őszinte szavakkal lépett fel, túlságosan is költőként, s miután a választópolgárokat mindenféle ókonzervatív, műveletlen tuskóknak elmondta a jelölti üzeneteiben, nem is csoda, hogy nem választották meg. A prózaírók valahogy jobban beváltak politikusnak: Jókai is, Mikszáth is nagyszerűen helytállt képviselőként, vagy legalábbis tarokkpartnerként a közéletben (ámbár Mikszáth azt állítja magáról egy novellájában, hogy nagyon rosszul tarokkozott). De hát az író meg a költő nem ugyanaz, s az utóbbi valahogy még veszélyeztetettebbnek látszik a politikai porondon, alighanem épp alkatának „líraiságából” adódóan. Hogy napjaink költőből lett politikusai mit tesznek majd le a politika zöldposztós tarokkasztalára, mit skartolnak, mit fektetnek, mit überelnek s mi lesz az ultimójuk, egyelőre nem tudni, mint ahogy az emlegetett klasszikusok kortársai se sejthették, a kursaneci erdő felé menetelnek-e az illetők, vagy netán Medvedgrád felé. Kívánatos lenne viszont, hogy a maiaknál is váljon el a két terület megítélése, s a költői húzásaikat továbbra is külön témaként kezelje az irodalom, ahelyett, hogy – mint naponta látom - rávetítse a közélet árnyképeit a kétségtelen értéket képviselő szövegekre. Arra a nagyszerű Szőcs Géza-versre például, amely bukott politikusként állítja elénk Dobó Istvánt, s groteszk képsort villant fel a hajdani vára kapuján zörgető, immár semmibe vett egykori kapitányról:
„ébresszétek a hadnagyot!
én rázom itt a várkaput:
itt Dobó István! én vagyok!
That's me.
Hahó, urak! Baj van a kaputelefonnal?
It's Dobó speaking. Yes, Dobó!
Tizenkét napja szabadultam.
Nekem már fáj a réti sas.
Néhány év tömlöc, ennyi volt,
és hallgattak a börtönőrök
s az éjben Jumurzsák dalolt -
[…] halló, ki beszél? én beszélek?
öklét rázza a sírban Mátyás
beszél a félholt teliholdhoz
ki az, ki tisztán lát majd engem
és megvéd majd
és fel is oldoz?”
Janust említettem az elején, aki talán jobban tette volna, ha nem exponálja magát politikusként. De fontos példa lehet az esete abból a szempontból is, ahogy a király viszonyult hozzá az események lezárultával. Évek múlva állítólag lerótta a halott előtt a kegyeletét, s történt, ami történt, túltette magát a politikai incidensen. Elég nagyvonalú volt hozzá, hogy „tisztán lásson és feloldozzon”, s hogy továbbra is a zsenit lássa a megboldogultban, s ne a magát a politikába ártó kívülállót.
Az 1995-ös vers többek között itt olvasható:
http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/szepirod/modern/szocs_g.hun
Megjegyzések
Megjegyzés küldése