Kristóf Ágotával kapcsolatban mindig kiemelik lecsupaszított, puritán, jóformán alanyra és állítmányra redukált nyelvhasználatát, vagyis azt a bűvészmutatványt, ahogy valóságos kuriózumot kovácsol a látszólag ledolgozhatatlan nyelvi deficitből. Ez igaz is, és valóban elképesztő kommunikációs csoda, ahogy a belső közlési kényszer egyszer csak áttör nála az áthághatatlannak látszó akadályon (utoljára siket gyerekeknél láttam ilyet, amikor még tanítottam őket). De vajon nincs-e szó ennél is többről, magyarán a sajátos nyelvhasználaton túl a gondolkodás egészének a furcsa átalakításáról is? Mert az világos, hogy aki úgy beszél, ahogy az ő hősei, az nagyobbrészt úgy is gondolkodik, nevezetesen valamiféle ősemberi, barbár, egzotikusan primitív, legfőképpen pedig pogány módon. Mert hiába játszódnak Kristóf Ágota írásai a XX. században, mégis olyanok, mintha valami nagyon régi korba nyúlnának vissza, mintha sok-sok évezred civilizációs hulladékával elfedett régészeti rétegbe ásnának le. Mesterségesen előállított paleolit emlékek, amelyek sokkal igazabbul fejezik ki egy feltételezett ősember lelkének lényegét, mint azok a tárgyak, amelyek tényleg fennmaradtak, legyen szó bár a legérdekesebb afrikai maszkokról vagy mágikus szobrocskákról. Mintha a Stonehenge köveit látnánk, persze a köréjük szövődő misztikus elképzelések nélkül, csak úgy önmagukban. Csak magukat a durván megfaragott, iszonyú súlyú kőtömböket. És nem csak azért, mert az írónő ilyen durván faragja ki a nyelv tömbjeit, állítólag szótárból kikeresett szavakat használva, a jelzőket és ilyen-olyan sallangokat pedig egyszerűen kiiktatva, majdhogynem csak a vésőmozdulat erejére összpontosítva a megformálás cizelláltsága helyett. És nem is csak azért érezhetjük barbár és pogány rekvizitumoknak ezeket a szövegeket, mert hőseik (például A nagy füzet testvérpárja) időnként csakugyan úgy élnek, mint az ősemberek (gyűjtögetnek, kézzel halásznak, bogyókat, zöldséghulladékot rágcsálnak, jóformán ruha nélkül is megvannak). Hanem elsősorban is azért, mert egész gondolkodásmódjuk valami olyasfajta pogányságot mutat, amely jóformán nem is kereszténység előtti, hanem talán még a valaha volt ősvallásoknál is korábbi. És itt nem is az a lényeg, amiről az írónő egyik elemzője értekezik, hogy jelen van-e a transzcendens sík ezekben a művekben. Nem az Isten jelenléte vagy hiánya ezúttal a lényeg, hanem az érzelmek hiánya. Pedig sok jótettet is végbevisznek ezek a hősök, sok emberen segítenek, mégpedig szinte magától értetődő módon, szinte valamiféle természeti törvénytől hajtva – mindezt azonban teljesen érzelemmentesen teszik, ebbe a bizonyos pogány, barbár érzéketlenségbe kövülten, jóformán reflexiók nélkül. Ez a tény, ez a kiiktatottság szövegszerűen is megfogalmazódik egyszer-kétszer, abban a jelenetben például, amikor a katonaszökevényen segítenek. Az - jóságuk láttán - könnyezni kezd a meghatottságtól, mire a testvérek így szólnak: „Nem érdemes sírni. Mi sohase sírunk. Pedig mi még nem vagyunk felnőtt férfiak, mint maga.” És épp ettől lesz számomra pogány kori dokumentummá a történetük, ha Szent Pál-i szemmel nézek rá (ha szeretet nincs bennem…), és ha a szeretetet egyáltalán érzelemnek tekintem. Míg Karamazov Aljosa jót tesz, és közben keservesen megsiratja a szenvedőt, míg Pilinszky verseiben újra meg újra megfogalmazódik: „lehunyt szemmel sírok azon, hogy élsz”, addig ezek a gyerekek (és más műveiben a felnőttek is) réges-rég kiégették, kipurgálták magukból ezt az érzelmességet, s egyszer s mindenkorra törölték a könnyet és a fájdalmat, s ha a fájdalmat, akkor következésképpen a vele-fájást, vele-szenvedést, vagyis az empátiát, a részvétet is. S bár szenvedélyesen tesznek mindent, amit csak tesznek, s végzetesen ragaszkodnak emberekhez és célokhoz, kötődésekhez és vonzalmakhoz, mindezek a kötődések és ragaszkodások érzelmek nélkül vannak jelen az életükben. Hosszú évek után, ezer kilométer távolságból is maguk mellett tudják a messze levő másikat, késsel, baltával, ha kell, gyilkossággal verekszik át magukat a falakon, ha el akarnak jutni egy-egy emberhez, bármikor egy lapra teszik egész életüket, ha fellobban bennük valami titkos tűz. Mert tűz azért van bennük, ha könny és érzelem nincs is, sőt, mintha valamiféle gőzgépként működnének, mert annál erősebbnek látszik a tüzük az ereje, minél jobban elzárják az érzelmek szelepjeit. Vajon így van ez valóban, a valós életben is? Hogy az érzelem elfecsérli a tett erejét? Vagy úgy, ahogy Szent Pál gondolta, hogy a jótett is csak akkor ér valamit, ha érzelem űz a megtételére? És egyáltalán: mi a szeretet? Érzelem, gyász, könny, részvét? Vagy épp azt kell megtanulnunk ezekből a paleolit szövegekből, hogy nem is az, és hogy eddig rosszul gondoltuk? Zavarba ejtő kódok mindenesetre, akárcsak a Stonehenge kövei. Kristóf Ágota: A nagy füzet
Részlet a Trilógiából:
Megjegyzések
Megjegyzés küldése