Hrabal neve, ha különféle baráti beszélgetéseken szóba kerül, máris huncut mosolyt csal az arcokra. Úgy látszik, kellemes és kedélyes emlékeket őrzünk a műveiről, őt magát pedig a szelíd és szolid, kisemberi hedonizmus krónikásának látjuk, akitől megtanulhatjuk: hogyan érezhetjük jól magunkat minden zord körülmény dacára, az élet megannyi borzalma ellenére is. Jó sörök, jó ételek, meghitt kocsmák, szexuális kalandok, az életet soha komolyan nem vevő attitűd: legtöbbünknek alighanem ezt jelenti Hrabal. Pedig ez inkább csak az egyik arca az írónak, s csak egyik oldala a művészetének. S amilyen vidám ez az oldal, olyan szomorú a másik. S alighanem hitelesebb képet alkotnánk róla, ha művei lényegének éppen e két oldal összekapcsolását tekintenénk, magát az ívet, amely az élet derűs és szomorkás oldalát köti egybe nála. Igen, ez az ígéretesen induló, majd elkerülhetetlenül aláhanyatló görbe a hrabali történetek legfontosabb rajzolata: a fiatal évek naivan lelkesült nekibuzdulása, a felnőtt kor élethabzsolása, majd végül elkerülhetetlenül, és Hrabal által nagyon is megörökítetten a hanyatlás szomorú időszaka. Ezt az utolsó szakaszt, ezt a gyászos süllyedést az Őfelsége pincére voltam utolsó fejezete egészen megrendítő pontossággal festi le. A főszereplőt, pályafutásából kiszakítva egy isten háta mögötti helyre száműzik, egy majdhogynem ember nélküli vadonba, ahol útkaparóként kell dolgoznia. Ebben az ürességben és magányban azután akarva-akaratlanul meg kell vonnia élete mérlegét, mintha csak valami aggastyán lenne, holott még tán negyven sincs. S itt egy nagyon fontos mondatot olvashatunk, mert ahogy kiszakad a megszokott világából, máris úgy érzi, mintha a múltban megélt személyes életéből is kiszakadt volna, mintha a maga mögött hagyott élet nem is az ő élete lett volna. „Életem visszapillantva olyannak tetszett – mondja -, mintha valaki mással esett volna meg, mintha eddigi egész életem egy regény, egy könyv volna, amit valaki más írt, csakhogy ehhez az életregényhez kizárólag nekem volt kulcsom, életem egyetlen tanúja én magam voltam.”. Eleinte még valamiféle szabadságot is érez ebben a mindenből kiszakadt és minden ballasztjától megszabadított új életformában, és ez megintcsak tanulságos lehet, ha a taposómalomban mintegy vágyképként merül fel bennünk a mindentől megtisztító és megszabadító „kiszállás” ideája. „Éreztem, hogy érvénytelen váltókkal, feleslegessé vált levelekkel és képeslapokkal teli skatulyákat, fiókokat borítok ki magamból, hogy ajkamról régi, széttépett, egymásra ragasztott plakátok foszlányai szállnak tova, melyek tépettségükben képtelen szövegeket alkotnak, focimeccs-plakátok koncertplakátokkal keveredve, kiállítások hirdetései a rezesbandák falragaszaival, mindaz, ami úgy ülepedik le az emberben, mint dohányos tüdejében a füst, vagy mint mikor a szoba falairól, melyek között több nemzedék élt, leszaggatják a több rétegben felragasztott tapétát.”. Milyen jó is ez, gondolhatjuk, s már mennénk is utána a vadonba. Később azonban kiderül, hogy mégiscsak szeretné visszaszerezni a múltat, vagy ha azt már nem is lehet, akkor legalább az ahhoz való kapcsolódás, az azzal való virtuális azonosulás lehetőségét, s most már a rábízott utat minduntalan benövő és elzáró gazokkal való állandó hadakozásában is ennek a kétségbeesett próbálkozásnak a metaforáját ismeri föl. „Az úton, amit karbantartottam, a felhőszakadások és a kitartó esők gyakran elmosták a talajt, és homokkal meg apró kövekkel borították be az úton elvégzett munkámat, de én nem voltam dühös, nem szitkozódtam és nem átkoztam a sorsomat, hanem türelmesen munkához láttam, és napokig hordtam talicskával meg lapáttal a homokot és hordalékot, de nem azért, hogy az utat javítsam, hanem hogy megint végigmenjek rajta a lovacskával meg a kocsival. Éreztem, hogy ennek az útnak a karbantartása az életem karbantartása, még ha az én utam elejét és végét is újra meg újra benőtte a gaz. De akárcsak a csákánnyal és lapáttal, az emlékezéssel karbantartottam életem múltba vivő, járható útját, hogy az elmélkedéssel visszajuthassak oda, ahonnan az emlékeket meríteni akartam.”. Végül persze mégiscsak elzáródik ez az út, s már csak a régről megőrzött tárgyaiba, a hajdani, ám mára fantommá vált élet valóságosságának tárgyi bizonyítékaiba való kapaszkodás marad neki. Amivel viszont egyedül azt éri el, hogy őrültnek nézzék, s hogy kezdje annak látni immár önmagát is. „Szentestén, éjfélkor a falubéliek meglátogattak. Amikor rám néztek, jól láttam, min csodálkoznak. A frakkom, a csillogó érdemrendem meg a kék szalagom annyira megrémisztette őket, hogy inkább állva maradtak. Hát ezt hol szerezted? Kitől kaptad? Miért öltöztél így ki? Mert valamikor pincér voltam, mondtam. És az a szalag, az a kitüntetés? Én meg elmondtam, hogy sok-sok évvel ezelőtt kaptam, mert én vagyok az, aki az abesszin császárnak szolgált fel… És kinek szolgálsz fel most?, rémüldöztek. Íme, mint látják, a vendégeimnek, és a lovacskára, a kecskére mutattam. Erre aztán minden jót és kellemes ünnepeket kívántak, és elindultak kifelé, láttam a tükörben a hátukat.”. Egyszóval meglehetősen pontos és felkavaró leírás ez a hanyatlásról, a süllyedésről, és bár a főhős nem lehet még öreg, alighanem magáról az öregedésről és az öregkorról is. Amely ezek szerint egyáltalán nem ballasztokat elhajító megszabadulás, hanem éppenséggel elidegenedés a saját életünktől, s közben, ezzel párhuzamosan egy állandó és reménytelen küzdelem a visszavezető út nyitva tartásáért, dacolva mindazzal, ami végtére mégiscsak benövi és elrekeszti előlünk, amik valaha voltunk.
*
When Hrabal or his works are mentioned in friendly conversations, I often see an impish smile on my friends’ face. Usually they have sweet and funny memories of these novels, and Hrabal is the writer of the hedonism for them, who teaches us how to enjoy ourselves despite the cruelty of life. Fine beers, good food, intimate pubs, sexual adventures and a take it easy way of life: that is Hrabal for them. However this face of the Czech writer is only one side of his art, and the other one is as sad, as funny this is. I think it’s more exact to see his works as depicting of these two sides, and especially the curve, which connects them. This curve or this arch is the most important line of his works: to rise as a youngster, to live in a fever of joy and sensual pleasures as an adult and to fall down in the last period. This last phase, this falling down is analysed in a very thoughtful and suggestive description in the last chapter of I Served the King of England. The protagonist, deprived of his career, is banished to an out-of-the-way place, into a mountain forest, where he has to work as a road mender, and in this solitude and emptiness he has to encounter with his lost life – as if he were an old men. As he must leave his familiar activities, he feels that he is out of his life, and it isn’t his own any more: „My life, when I looked back on it, seemed to have happened to someone else. It seemed like a novel, a book written by a stranger even though I alone had the key to it, I alone was a witness to it.”. First he sees this change as a new kind of liberty: „I was emptying out of myself drawers and boxes full of old bills and useless letters and postcards, as if fragments of tattered posters were blowing out of my mouth, posters pasted one on top of the other, so that when you rip them away you create nonsense signs, where soccer matches blend into concerts or where art exhibits get mixed up with brass-band tattoos - everything that had accumulated inside me, like tar and nicotine in a smoker's lungs.” But later he tries to get back his lost life, and the road mending becomes the metaphor of this effort of despair. „My job was to mend the road and maintain it, so far no one was using it, and no one was likely to. Cloudbursts and steady rainfall often flooded the work I did, but I didn't curse my fate, I went about my work patiently in the long summer days, carrying away the sand and the rubbish, not to improve the road but simply to make it passable for my cart and horse. The maintenance of this road was the maintenance of my own life, constantly being overgrown by grass and weeds at either end. But as I used a grub hoe and a shovel on the road, I used memory to keep the road of my life open into the past.”. Finally he tries to hold on to his old clothes and other things, but the only result of this attempt is that he is thought to go mad (by others and by himself). „At midnight on Christmas Eve the villagers visited me. When they looked at me, I saw they were alarmed. My tuxedo and the sparkling medal and the blue sash upset the villagers so much that they just stood there. Where did you get that? Who gave it to you? How come you're dressed up like that? And I said. I used to be a waiter. What's that sash and that medal all about? I said, I was given them many years ago, because I served the Emperor of Ethiopia. And who are you serving now? they asked, still uneasy. My guests, as you can see, I answered, and pointed to the horse and the goat. Then they wished me a happy holiday and left.”. So this is not only a story about a political banishing, but also a very exact (and shocking) description of ageing, which seems to be a disengagement from our own life – and simultaneously a constant and hopeless effort to keep the road open to it, despite the owergrowing grass and weeds.
Bohumil Hrabal: Őfelsége pincére voltam
A regény angol fordítása itt olvasható:
http://theclassicitsolutions.com/info/FROM/Aug%2011/02-08-11/9780811216876/9780811216876_Cap.pdf
Megjegyzések
Megjegyzés küldése