José Saramago úgy ír a jövőről, mintha az csaknem egybevágna a jelennel, épp csak egy kicsit lenne rosszabb. Hatalmas lakópark épül a városban, amely lassan már embertelen léptékűvé dagad – ennek elképzeléséhez igazán nem kell utópia. A kisiparos a multik dömpingje mellett nemigen tudja eladni a portékáját – ez meg éppenséggel nem is újdonság, legfeljebb nálunk, keleten. És az sem újdonság, hogy az emberek élete e kettősség dilemmája körül forog: beköltözni és beállni a multikhoz, vagy falun maradni önállóan, de nincstelenül. Épp csak egy kicsit szorít a satun Saramago: épp csak egy kicsit több az őr, mint nálunk, épp csak egy kicsit több a rejtélyes okokból elzárt folyosó, épp csak annyival rosszabb „odakinn” a közbiztonság, hogy világos legyen: hosszú távon a itt mindenképpen elviselhetetlen lesz az élet. De mindjárt lazít is, nehogy idejétmúlt orwelli képleteket fogalmazzon újra. Nincs szó itt semmiféle kényszerről: ha a kedves fazekasbácsi falun akar maradni, hát itt ugyan senki sem fogja erővel beköltöztetni. A kerámiái is megkapják az esélyt, s ha mégsem kellenek senkinek, legfeljebb a lakók ízlését szidhatjuk, azt meg minek. Nem arról van hát szó, hogy valamiféle torz politikai rendszer okozná a bajokat, és annak súlya alatt roppannának össze az emberi életek. Ez a rendszer lényegében normális, nincs vele semmi rendkívüli baj. Olyan, mint a fazekasbácsi kerámiáinak szentelt piackutatás: azt tükrözi csupán vissza, ami a megkérdezettek ízléséből következik. És éppen ezért rosszabb a helyzet az orwellinél: mert nem a rendszerrel van baj (amit előbb-utóbb meg lehetne dönteni), hanem az emberanyaggal (amit viszont aligha lehet lecserélni). Ha Orwell azt mutatta meg, hogy pusztít el minket a zsarnokság, Saramago azt mutatja meg, hogy fojt meg a szabadság. S ha Orwell mellé az Illyés-vers kívánkozik, ide Márton László Bowen-monológja: „Hol szabadság van, ott szabadság van, nemcsak az elpusztított tájban, nemcsak a lelki félhomályban… ott szabadság van… az okozatban és az okban, a felgyűlt szemétkupacokban…”. Mert valóban: a diktatúra csak okozat, megdönthető. A nép, a piackutatta nép viszont ok: megdönthetetlen.
*
The future in José Saramago’s works is very similar to the present, just barely a little bit worse. A huge subdivision is being built, it starts to get unbearably large and enormously closed – but it doesn’t take any imagination for us to envisage this. Common mode chokes manufacturers, and the old craftsman can’t sell his products – but this isn’t new, either, it’s only to a hair from our here-and-now reality. The hard question of this future is also familiar for us: to move into the comfortable prison of the subdivision, or to live in the countryside as a free but unemployed inhabitant. Saramago’s world is just a little bit darker: a little bit more guards there, a little bit more closed area, a little bit less security in the countryside. But at the same time: there is no political violence, no constrain, no must to move in the subdivision or to participate in the „modern” life of it. Distortions of these new trends aren’t rooted on a tyranny, on a dictatorship or on any other political abortion, as in the novels of Orwell, Huxley or Bradbury. These distortions arise merely from the free will of this society, and simply fulfill the commercialized desires of the people. His protagonist isn’t broken by a bullying regime: he is broken by a simple consumer research. While Orwell’s novels are about dangers of oppression, Saramago’s ones are about dangers of freedom. And that’s why Saramago’s vision is much more frightening than that of Orwell: because of the voluntary feature of these prophesied trends. One can demolish a regime, but no one can force the people to quit.
- José Saramago: A barlang
- Részletes ismertető az életművéről itt:
Megjegyzések
Megjegyzés küldése