Orhan Pamuk meséi Isztambulról kicsit olyanok, mintha Mikszáth-féle anekdotákat mondana, csak éppen az érdekesség igénye, a csattanós végkifejlet, frappáns befejezés ambíciója nélkül. És ez meghatóan bátor dolognak látszik, mert hát tényleg az tudja csak megtapasztalni, hogy valójában minden emlék érdekes, aki lemond a bombabiztos csattanó biztonságáról, és enélkül a fegyverzet nélkül is fel mer menni a padlásra, hogy turkáljon a régi kacatok között. Persze a Pamuk-mesék bőven adnak olyat is, ami mikszáth-i értelemben is érdekesnek mondható: az a katasztrófa például, amikor a hatalmas tengerjáró hajó eltéved a ködben, és a parti nyaralóba rohanva valósággal kettészeli a villát, épp az esküvő előtti éjszakán szakítva el egymástól a jegyeseket - fizikailag, élettanilag és jelképesen egyaránt. De a könyv varázsa mégsem ezekben a klasszikus novellákban rejlik, hanem igenis a látszólag érdektelen emléktárgyak, emlékdarabok kézbevételének gesztusában. Talán azért, mert nem is a kézbe vett tárgyak akarják megadni a súlyát, hanem maga a kézbe vétel. S persze mindaz, amivel ez a nosztalgikus leltározás együtt jár: az amúgy távol eső dolgok összekapcsolása, a dolgok jelentésének megváltozása, a reflexiók raja, amely a régi fényképek kapcsán felrebben. Mert elsősorban fényképeket mutat meg nekünk az író: gyerekkori amatőr felvételeket, fekete-fehérben, és persze elég gyatra minőségben, ami az ofszet papíron még tovább homályosul. De éppen ez a gyatra képminőség, éppen ez a homályosság egészíti és teljesíti ki a padlásjárás érzését, s a limlomturkálás, kacatmatatás egyedülálló irodalmi megörökítését. Vagy talán nem is egyedülálló: hasonlót művel, csak színes képmellékletekkel Umberto Eco is, Loana királynő titokzatos tüze című memoárjában. Ő szó szerint a padlást túrja, bár nem családi fényképek után kutat, hanem gyerekkora képregényeit keresi. De ezek a képregények végsősoron éppolyan limlomok, mint Pamuk nagyíthatatlan és alig kivehető fotói, és épp ezzel a javíthatatlan képminőséggel válik mindkét könyv oázissá a tökéletes imázs, a mind nagyobb és nagyobb felbontású, már-már bántóan tökéletes és mindent uralma alá vonó mostani képáradat sivatagában.
*
Orhan Pamuk’s tales work as if they were anecdotes, but anecdotes without the ambition of curiosity or punch line ending. Doing so they demonstrate each record of remembrance to be interesting, moreover they even prove the significance of the smallest events and not only the extraordinary ones. Pamuk isn’t searching either for important memories or for events of great influence, but all of the memories have the same notability for him and for the remembrance in general. That’s why we imagine this writer as someone in a loft or in a lumber-room, digging through boxes of the forgotten remnants and relics, and analyzing them as the signs of the past, as the pieces of the lost time. Of course he also writes classic short stories with suprising ending, such as that about the Soviet seafarer rushing into the coastal villa and separating not only the parts of the house, but also the immediately killed engaged couple. But the appeal of his stories resides not in these classic short stories, but rather in the gesture of bringing these common and petty memories out from the back of the wardrobe, and it’s obviously not the object itself, which makes these stories ponderous, but rather the seriousness of the motion of the hands, that lift them up. What makes this nostalgic stock-taking so ponderous beyond these factors? First of all connecting of distant things and themes, which have become randomly neighbours in the wardrobe through time. Additionally: changing of denotations, putting them in a reorganised context, and of course the reflections, which evolve from the photos over so long time.Because these objects, brought out from the wardrobe are mostly photos, black-and-white photos, and a little bit out of focus. But exactly this blurriness strengthens the loft-feeling or lumber-feeling of the reader, and exactly this obscureness makes the memories (and the photos themselves) rattletraps, but still exciting rattletraps. So when we are fed up with the perfect images of the websites and photo-agencies and marketing portals, we can have a rest in Pamuk’s loft, and can listen to the silence of his old-fashioned and black-and-white photos.
- Orhan Pamuk: Isztambul
- Részlet a könyvből:
Megjegyzések
Megjegyzés küldése