Lehet, hogy a jó művek csakis bukást ábrázolhatnak? Hogy csakis a bukás lehet méltó a megírásra? Vagy hogy a sikertörténetekről egyszerűen nincs mit beszélni? Talán csakugyan így van, hiszen a kivételnek látszó vígjátékok sem mindig kivételek. Lehetnek mégoly komikusak is a jeleneteik, egy-egy Orgon, egy-egy csinovnyik, egy-egy Boccaccio-áldozat keserves vergődését látva mégiscsak az jut eszünkbe, amit Lawrence Oliviertől szoktak idézni: Molière vicces, mint egy temetetlen gyerekholttest. Thomas Mann például kizárólag bukás-históriákat tudott írni, a Mario és a varázslóban pedig egészen ráközelített a témára, s szinte az izomrostok küzdelméig hatolva röntgenezte át a bukás folyamatát. „Akkor is, ha nem akarja!”, óbégatja a kulcsjelenetben Cipolla, s egészen közelről látjuk, ahogy „a makrancos ifjú testén lassan elhatalmasodik a rángás és vonaglás, s emelgetni kezdi karját-térdét”. A jelenet szinte ugyanezekkel a szavakkal tér vissza Ottliknál is. „Leülni!”, mennydörgi nála Schulze, s megintcsak az inak rángását látjuk, ahogy „megvonaglik Medve dereka, mintha küszködne valami roppant erővel, ami kétfelé szeretné őt tépni, és csavargatja a testét”. S végül persze ő is megadja magát, s leül, ahogy kívánják tőle. Sőt: annyira beléivódik az engedelmesség reflexe, hogy még jóval később, az igazán baráti Marcell főhadnagy szobájában sem mer szék után nézni, amikor szólnak neki, hogy üljön csak le. Jobb híján a padlóra ül, csak hogy engedelmeskedjen – pedig ezúttal nem is parancsoltak neki, sőt éppenséggel emberként akartak bánni vele – hosszú idő óta először. Hasonló a morális következtetés is a két írónál. Ottlik Szeredyt állítja elénk mint a megfelelő életstratégia megszemélyesülését: nem lázad és nem alkuszik meg, hanem tevékenységet keres magának, programot, rögeszmét, amely leköti a figyelmét, s amely után futva nem marad ideje sem a lázadásra, sem a megalkuvásra. Mint a kerékpáros, aki annál biztosabban megy, minél gyorsabban hajt, s annál ingatagabbá válik, minél jobban lelassul. Hasonlót hirdet Thomas Mann is: „Nem akarásból, úgy látszik, lelkileg élni nem lehet; valamit nem akarni megtenni, tartósan nem jelenthet élettartalmat.” Ebből adódhat, hogy mindig azokat fenyegeti leginkább a bukás, akiket semmiféle rögeszme sem foglalkoztat, míg a rögeszmések viszont, ha el is buknak, addig legalább volt életük, s elszórakoztak a rögeszméikkel. Minden bizonnyal ez ad erőt az első Buddenbrook-nemzedékeknek is: a gazdagodás rögeszméje. S azért pusztul el olyan hamar Hanno, az utolsó közülük, mert már nem érdekli ez a dolog. Egy-egy rögeszme tartja életben A varázshegy két tüdőbeteg filozófusát is, míg viszont Aschenbachnak azért kell a Lidón meghalnia, mert többé már nem érdekli a munkája, a művészete, a karrierje. Vagy hogy mellékalakot is említsek, beszélhetnénk Tony Buddenbrook nevelőnőjéről, a jó öreg Weichbrodt kisasszonyról is. Őt is egy rögeszme tartja életben, s vezérli vissza elnyűhetetlenül jó állapotban még vénsége napjaiban is a családi karácsonyokra. Mindvégig hisz benne, hogy neveltjei „jaó gyermekek”, ahogy százszor is elmondja (du gutes Kend), s hogy voltaképpen mindenki „jaó gyermek”, az egész világ „jaó gyermekekből” áll. S míg el-elnézi, hogyan öregszenek meg, akiket ő még mindig gyerekeknek lát, bízvást elkerülheti a bukást. Azért kerülheti el, mert észre sem veszi a hadonászó cipollákat az út szélén. Nincs rá ideje.
*
Is it possible to compose a really great story without the downfall of the hero? Or on the contrary: only this „fall” is worth to be written about. Comedies seem to be exceptions, but as a matter of fact, one can read Tartuffe not only as a comedy, but also as the downfall of the protagonist, moreover as the downfall of Orgon. Sometimes these plays are rather dark comedies, with as miserable heroes as those in Tchekhov’s dramas and what is more, in some of Boccaccio’s comic short stories, too. That’s why Lawrence Olivier said: „Moliere? Funny as a baby’s open grave”, and that’s why almost each of Thomas Mann’s novels explores the theme of a fall. Perhaps his Mario and the Magician offers us the most detailed analysis of this motif: it’s more than a mental experiment, it’s rather a physical one, with the thorough examination of the muscles, tendons and nerves (as if he used the x-ray, this very recurring pattern of The Magic Mountain). „Even against your will!” – commands his victim Cipolla in the key-scene, and the audience sees „the young man move his neck round in his collar, at the same time one hand lifted slightly at the wrist, one anckle turned outward. … He twitched but danced not, and the struggle was prolonged… His „fall” was, I may say, an epoch. The ice was completely broken.”. Of course we receive the conclusion, too. „It is likely that not willing is not a practicable state of mind, not to want to do something may be in he long run a mental content impossible to subsist on. Between not willing a certain thing and not willing at all – in other words yielding to another person’s will – there may lie too small a space for the idea of freedom to squeeze into.”. In other words: we must find some aim, some challenge, some obsession, some project for ourselves, and while we are working on it, we cut ourselves adrift from the magicians. Probably these obsessions give power to members of the first generations of the Buddenbrooks (obsession of getting rich), and the lack of them cuts short the life of Hanno, the last one, because he hasn’t been interested in it any more. Their abstract obsessions keep alive the two tubercular philosophers in The Magic Mountain, too, while on he other hand Aschenbach must die on the Lido because of rapid melting of his ambitions as a writer. One of the less important heroes, Fraulein Weichbrodt also has her obsession: educating young girls. That’s what keeps her alive even in her late years. She perceives only her olden pupils, nothing else, and as a result she can avoid the troubles. The magicians can’t make contact with her: she hasn’t time to listen to them.
- Thomas Mann: Buddenbrook-ház-
Továbbiak Sesemi Weichbrodtról és a gutes Kend-ekről egy német irodalmi lexikonban:
"Lehet, hogy a jó művek csakis bukást ábrázolhatnak?" - ezen már én is sokat gondolkodtam, és szerintem a válasz: nem. És ez nem jelenti feltétlenül egy mű laposságát, vagy azt, hogy esetleg komolytalan lenne, mert az élet sem csak bukásról szól, mégsem unatkozunk. Egy írásban ott lehet az erő, a tettvágy, az akarat, a szenvedély, a jóra való törekvés, úgy, hogy mindezek vezetnek is valahova, egy értelmes cél felé.
VálaszTörlésOtt van például a Mester és Margarita, az Ősforrás, vagy a Sörgyári capriccio, bár tény, hogy ezekből a fajta könyvekből van kevesebb, aminek talán az is lehet az oka, hogy a fájdalom, a szenvedés oldaláról könnyebb megérinteni az embereket, az ilyen történeteket érdekesebbnek találják és az írónak is könnyebb dolga van. Mennyivel nehezebb úgy átitatni egy írást pozitív szemlélettel, hogy az ne váljon kliséssé, unalmassá, legyen mondanivalója és mélysége. Én kimondottan hiányolom az ilyen könyveket.