"Túr és tünődik, tudni, tenni tör"- foglalja össze az ember mibenlétét Vörösmarty az Éj monológjában. Persze folytatódik a faj jellemzése a monológ további soraiban is, és sokatmondó már az idáig elvezető szöveg is, amely az ember előtti világot próbálja elképzelni. Mégis ezt a pár szót érezzük a hosszú szövegfolyamból szigetszerűen kimagasló fő üzenetnek, és hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a formai bravúr, amely ezt a pár szót ilyen kikalapálttá teszi, aligha csak formai dolog. Inkább olyasfajta aláhúzás, kurziválás, kivastagítás akar ez az esztétikai tökély lenni, amely a leglényegesebbet kívánja kiemelni s olyasformán is a szánkba rágni, hogy mesteri alliterációja, rövid szavai révén az emlékezetünkbe ivódjon, s ha kezdenénk elbízni magunkat, csak hadd jusson eszünkbe. Mert hát nagyon is jó lecke ez a magabízó embernek. Bizony úgy van, könnyű belátni, hogy csak túrás, amit teszünk, akár a disznóé, vagy jó: a vakondé, nem sokkal több. Túrhatjuk a földet, de túrhatjuk a szövegeket, a szoftvereket, a könyveléseket is: ott is csak sorokat rovunk, ott is csak szántunk, mint a földet túró, éhségét csillapítani akaró ember. De ez még hagyján: ennünk kell, hát kaparunk. Ám ahogy melléteszi a másik igét: "túr és tünődik", az ítélet még lesújtóbbá válik. Micsoda? Hát ez még tűnődik is? Nem elég neki, hogy krumplit talál a barázdában? Még tűnődni is akar? Mit képzel ez? Képes filozófusnak hinni magát a feketéllő körmeivel? S a folytatás még élesebb gúnnyal leplezi le az önhittségünket: "tudni, tenni tör". Ó, ó! Ez már nem is filozófus, hanem valóságos isten-utánzat! Ő akar tenni, világot formálni? Tán még teremteni is! Na ne! Maradjon csak a túrásnál: az való neki.
Hát igen, keserű ítélet ez Vörösmartytól: legfeljebb azt hozhatjuk fel a mentségére, amit Madáchnál szokás felhozni, hogy tudniillik ott a sátán-sugallta álmok hamisítják sötétté a képet, itt meg, no hisz itt meg az Éj beszél, persze, hogy sötéten lát. De ez alighanem szófiabeszéd lenne. Hisz nem kell messzire menni, hogy Vörösmarty közvetlenül kimondott szavaiban is fölleljük ugyanezt, például az Előszóban, mikor "félig isten, félig állat" torz kereszteződésének mondja megintcsak az embert. Tűnődik benne az isteni rész, és közben túr az állati. És micsoda közelségben a két lény! Egyazon testbe zárva, iszonyú interferenciákkal kavarva egybe eszmét és ösztönt, túrást és tünődést.
Kemény beszéd, de sok pszichológia van benne. Sokat megérthetünk vergődésünkből, nyavalyáinkból, ha elhisszük Vörösmartynak: tényleg így van ez, tényleg kétféle adást sugároznak belőlünk egyidejűleg. Nem csoda, ha zavaros a műsor.
- Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde
- Az ötödik felvonás itt olvasható:
Ja, igaz
VálaszTörlés