Raymond Qeuneau, szép halál

Raymond Queneau az őrült irodalom képviselője: azé, amit hivatalosan abszurdnak szokás nevezni. Igen, kétségtelenül őrült, ám amikor regényeit olvasva felkiáltunk: „micsoda őrültség!”, akkor ebből a felkiáltásban egyszerre van felháborodás is, meg ámulat is. Már a témaválasztása is őrültségről árulkodik: ugyan mi más késztethetne rá egy franciát 1947-ben, hogy a harminc évvel korábbi ír felkelésről írjon ahelyett, hogy mondjuk az épp lezárult második világháborúról írna, vagy éppenséggel az új világ új problémáiról. Nem, ő francia létére igenis az angol-ír konfliktussal akar foglalkozni, s az átélt, második világháború helyett a rég elfeledett elsővel. S nem ám azért, mintha tetszene neki az írek szabadságvágya, vagy mert el akarná ítélni az erőszakos angolokat! Épp ellenkezőleg: szét akar foszlatni minden illúziót az efféle ribilliókkal kapcsolatban, s pontosan azt akarja megmutatni, miféle esztelen, érzéketlen bunkók, miféle szólamoknak, ösztönöknek és bugyuta parancsnokoknak engedő prolik is ezek a felmagasztosult forradalmárok. A postahivatal, amit megszállnak, önmagában is túl prózai hely ahhoz, hogy bármiféle forradalmi pátosz melegágyává lehetne. Egyetlen túszuk, Gertie kisasszony is azért esik csak a fogságukba, mert épp a női vécében ténykedik a történelmi pillanatban, s a sminkkel van elfoglalva, miközben a többiek menekülnek. A helyszínek alantassága persze csak megelőlegezi azt az alantasságot, ami azután a nőt sorra birtokba vevő forradalmárokkal végül is időről időre elfeledteti a nagy célt, s amely alantasságban szegény Gertie túlnyomórészt nagyon is készségesen osztozik. Kicsit olyan az egész, mintha a Nagyidai cigányokat olvasnánk, csak éppen Arany János keserűsége nélkül (hiszen Queneau eleve illúziók nélkül nyúl a témához, így hát legkevésbé sem érheti csalódás). De kicsit olyan is, mintha az Ördögök forradalmárai ruccannának át Dublinba, csak éppen otthoni csúcsformájukhoz képest kissé már elbutultan (mert itt már annyi eszük sincs, hogy a szent jelszavak örve alatt legalább a saját pecsenyéjüket sütögessék, ahogyan egyikük-másikuk Dosztojevszkij regényében teszi). Mindazonáltal (vagy éppen ezért?) a hangulat voltaképpen idilli: a lövedékektől kettészakított bajtárs problémáján hamar túllépnek, s ügyesen sikerül a hullák belökése is a folyóba. Az áldott ostobaság bizonyul a legjobb nyugtatónak és leghatásosabb fájdalomcsillapítónak, s mivel értelmetlen életekre tesz pontot az értelmetlen halál, végül is elégedetten csukjuk össze a könyvet: a dolgok a helyükre kerültek.

*

Raymond Queneau is, no doubt, representative of the crazy literature, officially named absurd. Yes, his stories are undeniably crazy ones, but when we exclaim: „what a madness!”, this shout expresses both indignation and amazement at the same time. Yes, it’s a crazy thing to write about the Irish uprising by a French, after three decades, without any reason – when he should write about such contemporary events in his own fatherland as the second world war and German occupation, just finished in those days. No, he still wants to write about the English-Irish conflict instead of the German-French one, and he still wants to write about the old forgotten first war instead of the just ended second. Is he perhaps a hero of liberty? Or does he want to condemn barbarity of the English? Just in the contrary: he wants to prick the bubble of these enthusiastic rebellions, and wants to demonstrate, what kind of hicks and plebs these revolutionists are in fact. The post office, occupied by these fighters is too prosaic spot to grow up any pathetic feeling, and the dramatic moment has got further weakened when it’s the toilet, where their only hostage, a stupid goose is capted. This vulgarity of the spots foreshadows and anticipates the same vulgarity of the revolutionists, that makes them forget their historical mission from time to time, while abusing their pretty and quite responsive hostage. Their senselessness and brutishness becomes more and more evident, and when they die, we actually feel pleased on their death. It’s exactly as meaningless as their life was, thus the consonance is restored.
- Raymond Queuneau: Mindig agyonkényeztetjük a nőket
- Angol nyelvű cikk a szerzőről:
http://www.themodernword.com/scriptorium/queneau.html