Borbély Szilárd olyan költő, aki gyakran s egyfajta kényszerű vakmerőséggel játszik a tűzzel. Alighanem a tűzzel játszott akkor is, amikor Jacopone da Todi híres középkori himnuszát írta újra, a Stabat Matert: a dolgok sűrűjébe hatolva, a fókusz fókuszába nyúlva, a misztérium tűzéből markolva parazsat. Persze nem csak ő írta újra ezt a verset, eléggé ismert például Kovács András Ferenc átirata is, amelyben a pieta-pózban heverő Fiú panaszolja édesanyjának: érzi, hogy holtában is egyre súlyosabbá válik a teste, fél, hogy el se bírják már a gyenge térdek, átlátja, hogy korpuszával voltaképpen a mindenség csúszik visszatarthatatlanul lefelé, le a földre. Szép is ez a vers (Madonna gyermekkel), Borbély Szilárd átirata azonban még szebb, még megrendítőbb talán, s főként még merészebb, mert egyszerre szentségtörőbb emennél, s mégis hűségesebb az eredetihez. Szöveghűségre vall például, hogy Borbélynál ugyanúgy a Szűzanya áll a középpontban, ahogyan Todinál is: az ő szavait halljuk, az ő szenvedését látjuk, s a laikus megszólaló is őt siratja a vers végén, és nem a Fiút. De mindjárt itt van a szentségtörés is, mintha ugyanennek a dolognak a fonákja lenne: egy vele, és mégis az ellentéte. Mert a Szűzanya nemcsak hogy a középpontban marad, hanem szinte át is veszi a kínhalált a Fiútól: őt ölik meg helyette a Golgotán, s ha fia a világ megváltója, ő meg a fia megváltója lesz ebben a versben. A szentségtörés, a kódexmásolói önkény, a misztérium megsértése azonban korántsem ér ezzel véget. A Szűzanyát ugyanis nemcsak megölik a parafrázisban, hanem olyasfajta brutalitással verik agyon, amilyet a szent szövegek a krisztusi kínok érzékeltetése végett sem hajlandók megörökíteni. Itt nyoma sincs a templomivá merevült képzetek fura hűvösségének, nincs szó töviskoszorúról, szegekről, ecetes spongyáról. Itt az Anyát egész egyszerűen meglincselik: „Nem szólhatott, dorongokkal/agyát szétverték botokkal/csak mosolygott holtában.” Mit szóljunk ehhez? Persze, hogy szentségsértő, de mégis: épp ezzel hatol be a vers a Máté-passiók, Munkácsy-képek, templomi kálváriák mélyére, s vállalkozik önkínzó elszántsággal a dolog brutalitásának, állatias aljasságának, mélységes sportszerűtlenségének felidézésére és néven nevezésére. S amikor Borbély asszonyra cseréli a férfi áldozatot, koponyát hasító baltára a tenyérbe szúrt szegeket, valójában nem tesz mást, mint friss brutalitásra cseréli a múzeumit, s olyan képekre, amelyek a mai szörnyűségeket megtapasztaló embert is felkavarják. Zord őszinteségével, a tragikummal farkasszemet néző apokaliptikus következetességével kétségtelenül összetör egy szent misztériumot, de talán csak azért, hogy újra képesek legyünk összeragasztani a darabjait, baltával szétvert mai életünk véres cserépdarabkáit. Vastag, csúf varasodás marad az illesztések helyén, de az új egész talán éppen ettől lesz: szilárd. Olyan szilárd, mint annak az embernek a szilárdsága, aki már szembenézett a borzalommal. S aki fájdalmasabb, de igazabb képet őriz a világról. - Borbély Szilárd: Nagyheti szekvenciák
-Hasonlóan izgalmas planctusa itt magyarul és angolul is olvasható: http://visegrad.typotex.hu/index.php?page=work&auth_id=44&work_id=106&tran_id=393
Megjegyzések
Megjegyzés küldése