Ugrás a fő tartalomra

Tolsztoj, lelkifurdalás


Vajon igaza van-e Tolsztojnak abban, hogy a legvisszataszítóbb figurákban is állítja és ábrázolja a lelkifurdalást? Megmutatja az aljasságukat, sőt, ami több: az ócskaságukat, silányságukat, kisszerűségüket, de mégis feltételezi róluk, hogy van bennük lélek, van bennük lelkifurdalás. Miközban a mindennapok emberét néha éppen az a feltételezés ijeszti, hogy az emberi mocsok előállítóiban még csak utórezgése sincs annak az aljasságnak, amit elkövetnek. Ha a gróf úrnak van igaza, az reményt ad és könnyebbséget jelent: bízhatok abban, hogy legalább mardossa majd őket valami helytelenség-tudat, ha nem is annyira, mint Edvárd királyt. De tényleg igaza van-e? Ezen gondolkodhatunk azt a jelenetet olvasva, amikor a Moszkva kiürítése miatt megzavarodott, megsértődött és egyébként is agyalágyult városparancsnok, ez a bizonyos Rasztopcsin, olyasfajta gyilkossá lesz, amilyenek nem is annyira Tolsztojnál, mint inkább Dosztojevszkijnél szoktak felbukkanni. Maga sem tudja, mit kezdjen most, a kiürítés zűrzavarában a hatalma alatt álló politikai elítélttel, az egyébként minden tekintetben ártalmatlan Verescsaginnal. Hirtelen ötlettől vezérelve végül úgy dönt, odalöki áldozatul a felbolygatott tüntető tömegnek. S a felbolydultak annak rendje és módja szerint agyon is verik a nyomorultat, s vérszomjukat kielégítve futni hagyják Rasztopcsint. Az áldozatul odavetett szerencsétlen fickó utolsó kísérletként még odaszól Rasztopcsinnak, mintegy ebbe a szalmaszálba kapaszkodva: De gróf úr, egy az istenünk, nem? Hiába beszél, Rasztopcsin átadja a tömegnek, hogy meglincseljék. Verescsagin utolsó szavaira azonban maga is ugyanúgy elsápad, mint az áldozata. Egy pillanatra láthatóvá válik a lekiismerete.
*
Is Tolstoy right when he even portrays his most antipathetic persons as ones who still do feel remorse - in spite of their barbaric personality? They have a primitive and infamous character, but even so they do have a kind of spiritual life, they do have their soul, they are able to feel remorse. It may seem strange and astonishing for the reader, who observes just the contrary in his daily life. As an example of such a remorse, behavior of Rostopchin can be mentioned in the evacuation scene of Moscow in War and Peace. He is the governor of Moscow, but in that chaotic situation he has no idea, what to do with Vereshchagin, one of the prisoners of state. Finally he hits upon a satanic idea of scapegoating him for the fall of Moscow and all the misfortunes and horror. He gives him to the raving mass, and accuses him as a treasonable man, as an enemy of Russia. The frightened and trembling Vereshchagin, this harmless and naive young man, scared to death, makes a last attempt to influence Rostopchin, and tries to argue this way: „Count! One God is above us both!” Rostopchin doesn’t answer him, and let the mass to lynch him. But hearing his last words, he „suddenly grew pale like Vereshchagin”. His remorse became visible for a moment.
- Lev Tolsztoj: Háború és béke
- az említett rész a 24-25. fejezetben olvasható ezen az oldalon:

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Félelemmel és nagy örömmel futottak

Az elmúlt napokban sokkoló népszámlálási adatok jelentek meg nem is annyira a magyarországi vallásos illetve katolikus közösség zsugorodásáról, hanem leginkább ennek a zsugorodásnak az ijesztő sebességéről. A liberális és egyházkritikus média persze örömtüzeket gyújtott, és meg is találta a megfejtést: a kormánnyal való összefonódásban. Valójában vélekedésük ebben a formában pontatlan, mert a hazai tendencia egybevág a környezővel és az európaival. Talán pontosabb lenne úgy: a folyamat olyan mély és annyira a korszellemtől fűtött, hogy még az egyház ilyen intenzív patronálása sem képes eltéríteni. Pontatlan a másik oldalon az az ön-bátorítás is, miszerint a világegyház viszont nő. Mert nemcsak fizikai jellegű migráció zajlik, hanem a nyugati (északi) életmódba való belevágyakozás is, amely ugyanarrafelé mutat, csak késleltetve. A szegény régiók hitében bízni olyasmi lenne, mint a felemelő és mélyen hiteles tolsztoji gondolat a pravoszlávia Nyugattal szembeni reményéről, mert hát mégse

Petőcz, kölcsönös, visszaható

A visszaható igéket tanítottam nyelvtanórán, ilyeneket, mint: mutatkoznak, találkoznak, ajánlkoznak, ölelkeznek, bezárkóznak, csókolóznak, védekeznek, érintkeznek, mosakodnak, marakodnak, törölköznek, kerget ő znek. Aki mutatkozik, az mutatja magát, aki törölközik, az törli magát, magyaráztam. Ezért visszaható. S csak azután tűnt fel (szégyenszemre így 25 év után), hogy a szavak fele egyáltalán nem visszaható. Találkoznak: ezek egymást találják meg, nem magukat. Ölelkeznek: ezek végképp nem magukat ölelik. Akkor hát a visszaható ige mellett tanítanunk kellene a kölcsönös igét is – mégsem szoktuk tanítani. A tankönyvekben nemigen szerepelnek, az internet, ami mindenből tízezret-húszezret dob ki, ha rákeresünk, a kölcsönös igét mindössze 26 helyen látja, s azok nagy része is redundáns. Hogy válhatott ennyire általánossá a visszaható ige (4.600 találat!), s hogy kerülhetett ennyire háttérbe a kölcsönös? Talán úgy, hogy morfológiailag nincs köztük semmi különbség, s azt írja eg

Madách, DNS, fekete özvegy

Ha Balzac tükörképnek tekinthette a maga regényciklusát, az Isteni színjáték tükörképének, Madách a maga művét még több joggal tekinthette volna annak. Nemcsak az örök dolgok iránti metafizikai érdeklődés, a merész teofánia vagy az utazópáros meg a „helyi lakosok” kérdés-felelet játékainak sajátos ritmusa miatt, hanem a tudományos igény miatt is. Mert ahogy a dolce stil nuovo tudományos akart lenni, és nemcsak akart, hanem valóban térképmellékletekkel gazdagított, precíz geográfiát adott, úgy Az ember tragédiája is legalább annyira történettudományi elemzés, mint szépirodalmi mű. Más kérdés, hogy nem a saját korában viruló pozitivista történettudományt követte, hanem kissé előrefutott, és az ötven évvel későbbi történettudományt előlegezte, a szellemtörténeti iskola szemléletmódját. A pozitivizmusból nyilván nem kért, s nem is kérhetett, amíg az kisebbrendűségi érzései közepette a természettudományt majmolta, s azt képzelte, akkor veheti fel a versenyt a science látványos eredményeivel