A magyar múlt viharai mostohán bántak nemzeti emlékezetünk jeles csontjaival, gondoljunk csak az Árpád-házi királyok ki tudja, hol nyugvó csontjaira, vagy akár a legutóbbi botrányra a Kádár-csontok körül. De amikor épp nem volt vihar, akkor is gyakran útrakeltek a csontok a kegyeleti felbuzdulások hullámaitól felszínre vetve, s ezek a jószándékból kikövezett utaztatások nem mindig voltak mentesek a bizarrságtól. Rákóczi kassai újratemetésében például nemcsak azt találhatjuk bizarrnak, hogy megintcsak nem sikerült tartósan honi földbe jutnia szegénynek, hanem azt is, hogy a szíve továbbra is ismeretlen helyen enyészik, mióta a francia forradalomban feldúlták a nyughelyéül kijelölt camalduli kolostor kertjét. József Attilát, mint ismeretes, négyszer temették el: egyszer Szárszón, majd Budapesten, majd a munkásmozgalmi panteonban, majd a Mama sírjában – ezt sem tekinthetjük éppenséggel szokványos eljárásnak. Janus Pannonius csontjainak azonosítása még egészen szolid eljárásrend szerint zajlott, s meglehetősen szilárd bizonyítékok talaján, Pázmány Péter tetemének legutóbbi azonosítása ugyanakkor nagyon is bizarr mozzanatokat idézett fel a múltból. Hargittay Emil meséli el egy interjúban: 1867-ben Lollok József, a Pázmáneum rektora az érsek földi maradványaiból levágott egy szakálldarabot ereklyeként, és elvitte Bécsbe, majd felragasztotta egy Pázmányt ábrázoló festményre. De említhetnénk a Csokonai teteme körüli hercehurcát is, holott e tetemekről szintén biztosan lehet tudni, hogy nem a síremlék alatt nyugszanak, hanem pár méterre onnét, közelebbről nem ismert helyen, s itt hever mellettük, ha igaz, az a befőttesüveg is, amelyben Árpádiászának kézirata van (vagy volt).
Mindez azonban elenyésző ahhoz a felhajtáshoz képest, amely a Petőfi-csontok körül 1989-től szinte napjainkig újra meg újra izgalomba hozza a nekromán érdeklődőket. Pedig ha hinnénk a látnok költőnek, s bízvást hihetnénk is, hisz épp elég dologban bizonyult nagyon is igaznak, amit jósolt, hamar beláthatnánk, hogy nincs mit keresnünk Szibériában. Vagy nem egyértelmű, amikor megírja, mi is lesz majd vele? „Ott szedjék össze elszórt csontomat, / Ha jön majd a nagy temetési nap, / Hol ünnepélyes, lassu gyász-zenével, / És fátyolos zászlók kíséretével / a hősöket egy közös sírnak adják…”. Ennek a jövendölésnek kellene hinnünk, s nem a tanúvallomásoknak meg az osztrák hivatali jelentéseknek. Mert ez sokkal hitelesebb, mint akár egyik, akár másik oldal erősködése. S annál meg mindenképpen hitelesebb, amit az az antropológus mond, akinek szekrényéből egészen másféle csontvázak borultak ki évekkel később. Vagy 1500 oldalnyi ügynöki jelentés, tudniillik, a barátairól, a rokonairól, a kollégáiról, s a piaristák Vilma nénijéről. Persze a két csontvázügy találkozása aligha véletlen, s az összefüggés legkevésbé sem bonyolult. Míg kihantolunk valamit, a felhordott földdel el is temethetünk más valamit, szerencsés esetben jó mélyre.
Petőfi Sándor: Egy gondolat bánt engemet…
Pázmány ereklyéjéről:
http://www.mno.hu/portal/352613
Kiszely Istvánról:
Megjegyzések
Megjegyzés küldése