metakönyv

Olvasnak vajon az írók? Olvasta vajon Jókai Balzac műveit? Akár olvasta, akár nem, Baradlay Richárdot pont úgy vezeti el a zsibárus boltjához, ahogyan Balzac teszi Raphael nevű hősével a Szamárbőr ben. Raphael egy kétségbeesett fiatalember, ő kapja meg itt, az ószeresnél, mégpedig ajándékba, ezt a bizonyos címadó szamárbőrt. Reménytelen az élete, már épp megölné magát, amikor az öreg zsibárus nekiadja a misztikus talizmánt. Ez aztán nemcsak megmenti az életét, hanem mesébe illő módon minden kívánságát is teljesíti. A mesés hangulatot azonban ugyancsak kétessé teszi ennek a szamárbőrnek a furcsa adottsága: ahányszor csak teljesít valami kívánságot, mindannyiszor zsugorodik egy keveset, és egyúttal Raphael életenergiáit is alaposan megcsapolja. Nyilván valamiféle metafora ez a különös jószág, s valami olyasmit állíthat rajta keresztül az író, hogy életenergiáink meg sikereink össze vannak kapcsolva. Valamiféle fordított arányossággal, valamiféle ellentétes párhuzamot kirajzolva. D...

"A kultúrpolitika terén sokáig lehet hibákat elkövetni, mert hogy mi történik azokban a tantermekben, azt a nagyközönség ritkán tudja. A kultúrpolitika terén nagyon sokáig lehet észrevétlenül vétkezni, de amikor az új nemzedék felnőtt, akkor az elkövetett hibákon, bajokon javítani, segíteni már nem lehet." * "Ezeknek az egyébként rendkívül hazafias és jóakaratú tisztviselőknek szemében csak az létezett, ami az aktákban volt és azt képzelték, hogy hivatalos jelentések alapján ismerhetik az országot és hivatalos rendeletekkel irányt szabhatnak fejlődésének." * "Magyarország a demagógia klasszikus talaja. A demagógia ellen csak egy szérum van: a kultúra." * "Azt hiszem, hogy a mi egész iskolarendszerünk végre rájön arra, hogy a minisztertől kezdve a tanfelügyelői karig túl sokat foglalkoznak az iskola külső viszonyaival. Ellenben az iskolák nagy belső kérdései sokszor elintézetlenül maradtak. Én tehát olyan reformra gondolok, amely teh...

Milyen jól jönne egy második élet! Vajon abban elkerülnénk-e a csapdákat, amelyekbe most szépen belesétáltunk? Kierkegaard szerint igen, ám mégsincs okunk az örömre. Mert a másik úton se lennénk boldogabbak, mert a másik utat is csapdának éreznénk. És mégis sóvárgunk a másik út után, sőt nemcsak sóvárgunk, hanem hamisítunk is magunknak ilyeneket. Munkahelyet váltunk, feleséget váltunk, lakást cserélünk, országot cserélünk. És irigyeljük azokat, akiknek sok útjuk, sok életük van. Vagy legalább mozgalmas életük, fordulatokban bővelkedő életük. Ebből élnek a regényírók, ezért olyan nagy rajtuk a nyomás, hogy kalandos életű hősökről írjanak. Még olyan írók is, mint Dosztojevszkij, valami nagyon drámai köré szervezik a történetüket. Valaki megölte az öreg Karamazovot, de ki? Raszkolnyikov megölte az uzsorásnőt, de vajon lebukik-e? Majd csak Csehov mer szembefordulni ezzel. Nem, az én hőseimmel éppúgy nem történik semmi, ahogyan veletek sem. Nem kaptok illúziót, nincs másik út, Olga e...

A termodinamika második főtétele szerint zárt rendszerekben az entrópia önmagától sohasem csökken: a rendezetlen káosz sohasem válik rendezetté. Vagy ha mégis – és ezt már nem a főtétel mondja, hanem Maxwell nyomán Szilárd Leó -, akkor az csakis „intelligens lény hatására” következhet be, mint amilyen például a Maxwell-démon, amely úgy nyitja-csukja a két kamra közti kaput, hogy a gyorsabb molekulákat átengedje, a lassúbbakat meg ne. És hát persze a főtétel is statisztikailag értendő, magyarán nem zárja ki, hogy egy-egy átmeneti időszakra véletlenszerűen egybegyűljenek valamiféle kupaktanácsra a gyorsabb molekulák, s így tiszavirág-életű szintrópia, átmeneti rendezettség alakuljon ki. Választhatnak hát a természetbölcselők, hogy melyik megszorítással magyarázzák az élet meg az ember kialakulását. Juthatnak vallásos következtetésre, amely szerint a Maxwell-démon maga Isten, és juthatnak ateista konklúzióra is, amely szerint az élet átmeneti kivétel, statisztikailag elenyésző aprócs...

Ha hideg fejjel s egy kevés rosszindulattal nézem, hamar a könnyű műfaj körébe utalom ezt a könyvecskét. Olcsó megoldás a rejtőzködő szerző (majd annál jobban keresik, ki van az álnév mögött). Szánalmas az ezoterikus-vámpíros-vérfarkasos divat majmolása (épp elég lesz kigyógyulni a Twilight-sagából is, hogy a rosszabbak szeméthalmát ne is említsem). Édeskés manír a reformkori nyelvezet is, amit nem lehetett túlságosan nehéz előállítani (elég volt egy korabeli orvosi szótárt átpörgetni, no meg a számtalan nem is titkolt plágiumot elkövetni). Egyszóval a lehető legrosszabb vélekedéssel vagyok a Szeghalmi Lőrincz álnéven megjelentetett kísértetregényről, ha kritikusként gondolom végig, mit is találtam benne. Mindezt azonban egyetlen pillanat alatt felülírja maga az élmény, amit átéltem az olvasásakor, s ha kritikai szem helyett az olvasó szemével nézek rá, a sok vád egyszerre elolvad, s csak az a tény marad, hogy hihetetlen élvezettel és hangos nevetések közepette kellett végigolva...

A nemzedéki problémák témája igencsak gyakori a világirodalomban. Télemakhosznak gyenge és tapasztalatlan fiatalemberként, afféle zöldfülűként kell kiállnia ugyancsak tapasztaltnak és erősnek mondható apja mellett. Oidipus semmit sem tud Théba dolgairól, mégis el kell foglalnia apja trónját. Hamletnek szintén problémái akadnak az anyjával meg a nagybátyjával, s még hosszan sorolhatnánk a konfliktusokat Goriot apó meg a lányai, Andrej Bolkonszkij meg az apja, vagy Csehov drámájában Trepljov meg az anyja között. Időnként ezek a történetek közvetlen utalások a korábbi művekre, Csehov Sirálya meg a Hamlet között például nyilvánvaló a szerves kapcsolat (gondoljunk csak az anya meg Trigorin közti viszonyra, a mindkét darabban fontos szerepet játszó, öntükröző színház a színházban jelenetre vagy a két főhős lázongó jellemére). De a rendre visszatérő toposz felbukkanhat merő analógiaként is, mindennemű szerves kapcsolat nélkül is. Nagy kérdés például, fűzi-e valamiféle szerves kapcsolat John...

Bármilyen elkötelezett is a maroknyi tábora, mára alighanem divatjamúlt íróvá vált. Legföljebb leegyszerűsítő életrajzait ismerhetik a diákok, márpedig ezek a rossz klisék valami olyasfajta provincializmust vagy vidékies-emdéefes népiséget sejtetnek vele kapcsolatban, ami a kozmopolita és amerikanizált nemzedék szemében a legrosszabb címkének számít. Pedig hallatlan kaland elmerülni a világában, amit magam részéről újra és újra meg is teszek. Először akkor tettem meg, amikor katona voltam: ma is előttem van, ahogy a harckocsi tetején ülve, s a hadgyakorlat anarchikus tétlekedését kihasználva egymás után falom a könyveit. Ámultam és most is ámulok: hogy volt képes ilyen hibátlanul megragadni egy-egy falusi öregasszony karakterét! De mindjárt azután (legalábbis a tank tetején mindjárt azután következett) ugyanígy ragadja meg az egyetemi professzor sznob gőgjét, majd meg a kisváros úriasszonyának a kacérságát, az írótársak nevetséges hiúságait, az első generációs értelmiségi törleszkedésé...