Milyen jól jönne egy második
élet! Vajon abban elkerülnénk-e a csapdákat, amelyekbe most szépen
belesétáltunk? Kierkegaard szerint igen, ám mégsincs okunk az örömre. Mert a
másik úton se lennénk boldogabbak, mert a másik utat is csapdának éreznénk. És
mégis sóvárgunk a másik út után, sőt nemcsak sóvárgunk, hanem hamisítunk is
magunknak ilyeneket. Munkahelyet váltunk, feleséget váltunk, lakást cserélünk,
országot cserélünk. És irigyeljük azokat, akiknek sok útjuk, sok életük van. Vagy
legalább mozgalmas életük, fordulatokban bővelkedő életük. Ebből élnek a
regényírók, ezért olyan nagy rajtuk a nyomás, hogy kalandos életű hősökről
írjanak. Még olyan írók is, mint Dosztojevszkij, valami nagyon drámai köré
szervezik a történetüket. Valaki megölte az öreg Karamazovot, de ki? Raszkolnyikov
megölte az uzsorásnőt, de vajon lebukik-e? Majd csak Csehov mer szembefordulni
ezzel. Nem, az én hőseimmel éppúgy nem történik semmi, ahogyan veletek sem. Nem
kaptok illúziót, nincs másik út, Olga esetleg igazgatónővé lehet, de ezzel kész
is vagyunk, nincs több fordulat. Beckett pedig még rátesz egy lapáttal, s magát
az eseménytelenséget emeli fő témájává, valóságos botránnyá téve a történet
nélküli élet tényét, s a képünkbe nyomva ezt a botrányt.
Ebből a köpönyegből lép elő
Francois Mauriac is, az övékhez hasonló ábrázolásmóddal, s mégis egészen
másként. Mert számára mindez már nem téma, hanem tény, nem bemutatni való
felismerés, hanem magától értetődő koordinátarendszer, s ő erre a
koordinátarendszerre – az esemény nélküliség négyzetrácsos lapjára – már
egyetlen szót sem fecsérel, hanem magától értetődő módon rajzolja bele a maga
alakzatait. Igaz, nem mindenütt. A Kis
idétlenben mégiscsak történik egy
haláleset, a Thérèse Desqueyroux-ban mégiscsak fontos egy
bűncselekmény, a Viperafészek pedig
kifejezetten cselekményessé válik a végén. Érdekes módon épp egy korai művében,
az Anyaistenben a legerősebb ez a
koordinátarendszer: ebben tényleg nem történik semmi olyan, amit történésnek
szoktunk tartani egy regényben, és épp ezért kerülhet felszínre mindaz, ami
valódi történés egy életben. Ez tán a legnagyobb műve, ebben tünteti el
legügyesebben a fedőrétegeket. Mint a megvilágosodó régész, aki végre nem a
kétszáz éves réteget mutogatja a látogatóknak, hanem az alatta lappangó kétezer
évest.
Így távolítja el Mauriac a
látványos, felszíni történéseket a szűkös csapdájában élő ember forgolódásának
valóságos eseményeiről. Ne mondjunk vergődést, már az is túl patetikus lenne.
Forgolódás ez, valamiféle nyugtalanság a csapdában, mintha álmatlanság kínozna
valakit, mintha nem találná a helyét, azért forgolódna egyre dúltabban az
éjszaka mélyén, s hogy is találná hát, ha egyszer csapda az, amiben fekszik,
szűk odú, amelyből nincs kijárat.
Ezért is találó, hogy olyan
házban élnek az Anyaisten szereplői,
amely vasút mellett áll. Elmegy a huszonkét órás gyors, jön a tolatómozdony,
hajnalban megremegteti a falakat egy menetrenden kívül beiktatott
élelmiszerszállító szerelvény. Mintha az óra ütne: tik-tak. Mintha hallani
lehetne még az óra ütését is, annyira nincs változás ebben a csapdahelyzetben,
s így kell mégiscsak felmutatnia az írónak azokat az egymást sebző
félmondatokat, azokat az évtizedes kötődéseket érvénytelenítő kézmozdulatokat,
azokat az akaratlanul felrúgott székeket, földre zuhanó tányérokat, keserű
szájízzel kiivott poharakat, amelyek az emberi élet tényleges történéseinek
kellékei. Az igazi élet igazi drámáinak bemutatásához ebben az irodalomban már
nem kell véres balta. Az is elég, ha ócska olajlámpást ad az író az öreg
cselédasszony kezébe, s ezzel világítja meg a sivár padlásszobát. S a
mozdulatot, amint ez a cselédasszony a szánalmas és rettegő, öregedő férfi
homlokára teszi repedezett, agyondolgozott, eres kezét.
*
What a helpful thing it would be
to have one more life! Could we then avoid the trap which we have
fallen into? Kierkegaard says yes, but there is no reason to rejoice. The other
route would be another trap, and we wouldn’t be happier at all. Still we desire
for a ’reset’, and we keep trying to ’restart’ our life. We change jobs, change
wives, change apartments, change countries. And we envy those who have several
routes, several lifes or at least a busy life, an eventful life. That’s why
writers have to write about extraordinary events. Even such an author as
Dostoevsky organizes his narrative around a dramatic plot twist. Somebody
killed Fyodor Karamazov, but who? Raskolnikov killed the elderly money-lender,
but will he be caught? It is Chekhov who dares to stand against this. My
characters are like you: nothing happens to them. No illusion, no other route.
Olga becomes a headmistress, that’s all. Later Samuel Beckett goes further when
eventlessness becomes his main theme and emptiness becomes a scandal in his
works.
This eventlessness
in Francois Mauriac’s works is a little bit different. It is not a theme for
him, it is an evidence. Emptiness of life is used in his works as a frame of
reference, and his narratives are represented in it. This coordinate system can
be observed in its most explicit form in his novel Genetrix. There is no momentous action, no unexpected event or of a
great importance. No murder, no mystery, nothing what we used to see in novels.
Instead: what we used to see in life. Some heated words, some suppressed
emotions, unpleasant affairs, revoked treaties, wicked gestures. I think this Genetrix is his greatest work, where he
removes topsoil of spurious spectacles in the utmost way, just like a suddenly
awared archeologist who finally focus on a really ancient layer instead of
worthless surface.
Doing so Mauriac
gets rid of false, scenic and superficial acts, thus he can focus on small yet
menaingful events of the depths. But what happens in the depths? What can
happen in a trap? In a confined den? You
can see there a prisoner in his cell, or an insomniac in his bed, squinting and
frowning, turning and moving without rest. What is it? A kind of squirming? A
kind of a long agony in the trap? Maybe it is. There is no time, no change, it
is penetrated with immovable static. Empty rhythms,
meaningless motions, the craze of indifference. We hear
the clock in the silence: tick-tock. And we hear the trains nearby, they work
like other clocks, and other signs of movelessness. This silent world doesn’t need strong signs,
neither from the prisoners in the trap, nor from the writer. It’s enough to
give a rusty lamp in the hand of the old serving-maid, and to step into the
desolate mansard. It’s enough to see the old maid and the old and miserable
landlord. And enough to see the pass, as she places her wrinkled, veiny,
used-up hand on his forehead.
Francois Mauriac: Genetrix
http://www.enotes.com/francois-mauriac-essays/mauriac-francois
Megjegyzések
Megjegyzés küldése