Alt Krisztián, levelek, árnyékok

Ha hideg fejjel s egy kevés rosszindulattal nézem, hamar a könnyű műfaj körébe utalom ezt a könyvecskét. Olcsó megoldás a rejtőzködő szerző (majd annál jobban keresik, ki van az álnév mögött). Szánalmas az ezoterikus-vámpíros-vérfarkasos divat majmolása (épp elég lesz kigyógyulni a Twilight-sagából is, hogy a rosszabbak szeméthalmát ne is említsem). Édeskés manír a reformkori nyelvezet is, amit nem lehetett túlságosan nehéz előállítani (elég volt egy korabeli orvosi szótárt átpörgetni, no meg a számtalan nem is titkolt plágiumot elkövetni). Egyszóval a lehető legrosszabb vélekedéssel vagyok a Szeghalmi Lőrincz álnéven megjelentetett kísértetregényről, ha kritikusként gondolom végig, mit is találtam benne. Mindezt azonban egyetlen pillanat alatt felülírja maga az élmény, amit átéltem az olvasásakor, s ha kritikai szem helyett az olvasó szemével nézek rá, a sok vád egyszerre elolvad, s csak az a tény marad, hogy hihetetlen élvezettel és hangos nevetések közepette kellett végigolvasnom két este, mert a másodikon immár végképp nem tudtam letenni hajnali egykor sem. Ez a hajnali óra amúgy is roppantul illett a levélregény babonás hangulatához, a szemmel verő vénasszonyhoz, a kettéhasított koponyájából macskaként tovaszökő gonosz lélekhez, a félig embertalpakon, félig azonban sátánpatákon jövő-menő bosszúállóhoz, a látóember vakságához (majd némaságához), s a felvilágosodás racionalitásától minden misztikusra süketté vált főszereplő naivitásának elviseléséhez. És azt hiszem, ez az ad absurdum fokozódó, egymásra halmozódó nonszensz-kazal lényegíti át az olcsó históriát és még egyszerűbb stílusjátékot értékes irodalommá: az, hogy valójában sem nem ez, sem nem az a műfaja, hanem mindezeken túl leginkább a limerick-költészethez van köze, a badar irodalomhoz, s maga a könyv is az: egy végtelenül szórakoztató és magával ragadó badarság. Mert a rémregények készen átvett összetevői épp attól kapnak sajátosan egyedi ízt, ahogyan bele-bele borul a turmixgépbe még valami olyasmi is, ami végképp nem oda való lenne. Igen, 20 dkg horror, 40 dkg magyar néprajz, 3 félbevágott orvosi kuriózum, 2 és fél bizarr monda, ezt eddig értjük. Na de miféle alak ez a fura mixerként kotyvaléka fölé görnyedő fiatalember, maga a főhős? Ez a naiv doktorka, aki úgy bámul a keverőben örvénylő pudingba, mintha valamiféle homunculus akarna kisülni a bizarr mérgeket és varázsfüveket összefőző édességből? Aki a földöntúli erők legnyilvánvalóbb és leghátborzongatóbb ámokfutásai közepette sem hajlandó másra gondolni, mint fizikára és kémiára, ésszerűségre, tankönyvekre és roppantul tudományos orvosi kezelésre? Azt hiszem, ez a feje tetejére állított racionalitás adja meg az előállított turmix sava-borsát, kissé kétes fanyarságú bukéját, másnapos gyomrunkban is velünk maradó torokkaparó, időnként csuklásra kényszerítő utóízét. Nevezetesen az, hogy épp a racionális elme tűnik föl itt nevetségesen naiv hit-emberként, s a babonák hatalmát egyetlen pillanatra sem kétlő látóember tud ésszerűen reagálni a dolgokra. Hányszor van ez csakugyan így a környezetemben is! Hogy az avítt hangulatú vallásosság anakronisztikus figurái tudnak ésszerűen élni körülöttem, s a modern kor függetlennek látszó elméi vannak bezárva a maguk előítéleteibe a vallásosak helyett!  De azért reménykedem, mert a stílus-horror főhőse, Szeghalmi doktor előtt is kigyúl a végére valamiféle felvilágosodás, s mégiscsak elkezdi felfogni, hogy racionalizmusa a legnaivabb eszetlenség. 

Szeghalmi Lőrincz: Levelek az árnyékvilágból

http://www.arnyekvilag.magveto.hu/