A termodinamika második főtétele szerint zárt rendszerekben
az entrópia önmagától sohasem csökken: a rendezetlen káosz sohasem válik
rendezetté. Vagy ha mégis – és ezt már nem a főtétel mondja, hanem Maxwell
nyomán Szilárd Leó -, akkor az csakis „intelligens lény hatására” következhet
be, mint amilyen például a Maxwell-démon, amely úgy nyitja-csukja a két kamra
közti kaput, hogy a gyorsabb molekulákat átengedje, a lassúbbakat meg ne. És
hát persze a főtétel is statisztikailag értendő, magyarán nem zárja ki, hogy
egy-egy átmeneti időszakra véletlenszerűen egybegyűljenek valamiféle
kupaktanácsra a gyorsabb molekulák, s így tiszavirág-életű szintrópia, átmeneti
rendezettség alakuljon ki. Választhatnak hát a természetbölcselők, hogy melyik
megszorítással magyarázzák az élet meg az ember kialakulását. Juthatnak
vallásos következtetésre, amely szerint a Maxwell-démon maga Isten, és
juthatnak ateista konklúzióra is, amely szerint az élet átmeneti kivétel,
statisztikailag elenyésző aprócska kitérő az egyébként csakugyan zárt és magára
hagyott rendszerben. De bármire is jussanak, a rendezetlenség óceánjának meg az
annak hullámaival dacoló, emberarcú szintrópia-szigeteknek a találkozási pontjai,
akárcsak a normandiai partok göcsörtösen torz sziklái, mindig is izgalmas és
groteszk képződményeket fognak létrehozni.
Krúdyt – bár az entrópia jelenségével aligha foglalkozhatott
túl sokat – ez a göcsörtös találkozási pont fölöttébb izgatta. Az a pont, ahol
a rendezett-fegyelmezett élet egyszerre csak megadja magát a bomlásnak. Az a
pont, ahol az illedelmes és józan keretek közé szorított polgári életforma
önfegyelme egyszerre csak semmivé válik, és összevisszaságra ereszti az addig rövid
száron vezetett molekuláit, mert mondjuk az adott szintrópia-sziget épp
beleszeret egy másikba. Vagy mert épp meg akar ölni valakit, mint az ezredes az
Arabs Szürkénél játszódó novellában. Ez az ezredes ugyanis éppen ezt teszi:
kigombolja a keménygallért, sőt, leveti a zord uniformist, s kanárisárga cipőt
meg bizarr esőköpenyt öltve aláereszkedik egy nagyobb entrópiájú világba:
kispolgári ellenfelének szánalmas Üllői úti kiskocsmáiba. Itt aztán semmit se
lát a kaszinó magas rendű szintrópiájából, ahol még a fizetés is olyan
diszkréten és kulturáltan történik, hogy a pénz szinte belesimul az
észrevétlenül odanyújtott ezüsttálcába! Itt mondhatatlan ostobasággal bámulnak
rá a pincérek, koszlott posztópapucsban csoszog a kocsmárosné, s a törzsvendégek
nem mások, mint a klinika hullamosói meg hullaszállítói: magának az entrópiának
a kerubjai! Mindezt persze nemcsak látni akarja a kíváncsi ezredes, hanem
valósággal elsajátítani, sajátjává tenni, afféle kommunióba lépni vele, így hát
ennie kell, hogy csakugyan magába szívhassa a bomlás fanyar ízeit. Elsőnek
tepertőt eszik, s elgyönyörködik benne, mennyire zavarosan sokféle a
tepertődarabok formája és állaga. „Egyik keményebbre volt sülve, a másik lágyan
omlott el a szájában. Mint az élet, gondolta magában az ezredes…”. Mint az élet
entrópiája, gondolhatjuk magunkban mi. Azután sört iszik, de nem ám
szintrópiába rendezett, dúsan habzó, buborékjaitól szinte pezsgő, friss sört!
Egyáltalán nem! Hanem döglöttet, amelyből immár alig lötyögött egy kevés a
tegnapi hordó alján. „S az ezredesnek ízlett a sör.”. Majdnem mint a
teremtéstörténetben: „S Isten látta, hogy ez jó.”. Mit fogyaszt még? Húsz deka
entrópiát, két tányér lebomlást? Nem egészen, de majdnem. A kihűlt pörköltmaradékból
egy keveset: az odakozmált alját a nagy fazék fenekéről. Majd meg a sültnek a csücskét: azt a csontos,
tepertősen-normandiásan göcsörtös végét, amely a szintrópiásan szabályos
szeletek kimetszése után visszamaradt belőle, mert a felszolgálásra immár
alkalmatlannak találták.
Hogy hangzik a halotti beszédben? „Evett az tiltott
gyümölcsből, s az gyümölcsben halálát ette”. Így jár az ezredes is: a
kicsapongó, a bomlás világával kacérkodó kitérője után őt lövik le ahelyett,
hogy ő lőné le a fegyverekhez még csak nem is konyító, szerencsétlen kis
firkászt. Ezért dekadensek a művészek: mert kinn állnak a szirteken, bámulják a
hullámverést, nagy kanállal zabálják az entrópiát. Ahelyett, hogy rendezett
struktúrákkal vennék körül magukat. Mint a horvát srandok, a kibetonozott
műszikláikkal.
Krúdy Gyula: Utolsó
szivar az Arabs Szürkénél
Megjegyzések
Megjegyzés küldése