Bármilyen elkötelezett is a maroknyi tábora, mára alighanem divatjamúlt íróvá vált. Legföljebb leegyszerűsítő életrajzait ismerhetik a diákok, márpedig ezek a rossz klisék valami olyasfajta provincializmust vagy vidékies-emdéefes népiséget sejtetnek vele kapcsolatban, ami a kozmopolita és amerikanizált nemzedék szemében a legrosszabb címkének számít. Pedig hallatlan kaland elmerülni a világában, amit magam részéről újra és újra meg is teszek. Először akkor tettem meg, amikor katona voltam: ma is előttem van, ahogy a harckocsi tetején ülve, s a hadgyakorlat anarchikus tétlekedését kihasználva egymás után falom a könyveit. Ámultam és most is ámulok: hogy volt képes ilyen hibátlanul megragadni egy-egy falusi öregasszony karakterét! De mindjárt azután (legalábbis a tank tetején mindjárt azután következett) ugyanígy ragadja meg az egyetemi professzor sznob gőgjét, majd meg a kisváros úriasszonyának a kacérságát, az írótársak nevetséges hiúságait, az első generációs értelmiségi törleszkedését, a falukutató ostobaságát, a megvénült és összeroskadt nagygazda néma haldoklását, egy Takaró Sanyi vértolulását, egy Kárász Nelli idegenkedését. De legjobban kétségtelenül önmagáról tudott írni, ha ugyan nem ezt tette az összes felsorolt regényalakjában is. Ahogy csudabogárnak kinéző turistaként járja a Dunántúlt, hogy meglelhesse Berzsenyi lába nyomát. Ahogy mindent kiteregetve dühöng drámáiban a családjára megannyi sérelmét és eszméinek megannyi korlátozását felhánytorgatva. Ahogy grafikonokkal kiegészítve, s óránkénti nyilvántartásban adja közre magas vérnyomásának kórtörténetét. Ahogy szomjúhozza s ugyanakkor gyűlöli a színházi bemutatóit körülvevő felhajtást. Ahogy nagy nehezen begyújt a sajkódi házikó rideg vaskályhájában. Ahogy felkeresi a tanyasi tanítót, s ámulva meg borzadva ismeri fel benne prófétikusan tolsztoji önmagának meglehetősen bizarr reinkarnációját. Ahogyan félteni és sajnálni képes önmagát, és ha visszásan is, mégis méltán, mert helyesen tudja, hogy géniuszt hordoz a csont-bőr testében. S ahogy aztán el is gyászolja önmagát ezer és ezer alakban: kínpadra vont Galileiként, őrültekházába juttatott Széchenyiként, megrágalmazott és soha meg nem értett Görgeyként. Máskor meg éppenséggel egészen levetkőzve magáról az allegorikus jelmezeket, s egészen orvosi naturalizmussal, még a suta szexuális dolgaira is kitérve, még az apai-férji balfogásait se titkolva vagy rejtegetve. De nemcsak attól érdekes, amiről ír, hanem attól a nyelvtől is, amelyen mindezt elmondja. Amelyben tán egyetlen mondat sincs, amiben ne lenne metafora, legyen szó bár vérnyomásról, zsidókérdésről, homoki szőlőültetvényről vagy éppenséggel Kazinczyról. És amely nyelv révén valami olyan szövegtengert, szófolyamot, beszédáradatot generál, már-már beteges, grafomán alkatra vallót, amelyben mégsincs tán egyetlen bekezdés sem, amely üresjárat lenne, amely ne hökkentene, sokkolna, provokálna és okosítana. Hát igen, ennél az embernél nincs semmi csodálatosabb, mondaná Szophoklész. Semmi döbbenetesebb, javítaná a szót Jelenits István. És ugyanígy döbbenetes az is, ahogy ez a gigantikus kincs lassan egészen elmerül és odalesz. Ahogy elnyeli az alföldi lapály futóhomokja, amelyről annyit írt Kert-Magyarország vízióiban, s ahogy lassan betemeti az idő, mint valami háromszoros érckoporsóba zárt Attilát, a szellem hajdani nagyurát.
Németh László: Életmű
Én kicsit nehezen olvastam végig a regényeit, olykor fel is bőszített, ahogy/amit a nőkről írt. Furcsa nézőpont az övé -számomra. Aztán az egyetemen, mikor a regényeiről szeminarizáltunk, az oktató (isten nyugosztalja) még tovább tudta mélyíteni a szakadékot köztem és Németh László regényei közt. Picit sajnálom, de hiába az újraolvasás, nem segített. Tudomásul vettem, hogy mi nem vagyunk egy világ.
VálaszTörlés