Olvasnak vajon az írók? Olvasta
vajon Jókai Balzac műveit? Akár olvasta, akár nem, Baradlay Richárdot pont úgy
vezeti el a zsibárus boltjához, ahogyan Balzac teszi Raphael nevű hősével a Szamárbőrben. Raphael egy kétségbeesett
fiatalember, ő kapja meg itt, az ószeresnél, mégpedig ajándékba, ezt a bizonyos
címadó szamárbőrt. Reménytelen az élete, már épp megölné magát, amikor az öreg
zsibárus nekiadja a misztikus talizmánt. Ez aztán nemcsak megmenti az életét,
hanem mesébe illő módon minden kívánságát is teljesíti. A mesés hangulatot
azonban ugyancsak kétessé teszi ennek a szamárbőrnek a furcsa adottsága:
ahányszor csak teljesít valami kívánságot, mindannyiszor zsugorodik egy
keveset, és egyúttal Raphael életenergiáit is alaposan megcsapolja. Nyilván
valamiféle metafora ez a különös jószág, s valami olyasmit állíthat rajta
keresztül az író, hogy életenergiáink meg sikereink össze vannak kapcsolva.
Valamiféle fordított arányossággal, valamiféle ellentétes párhuzamot kirajzolva.
De tényleg lenne ilyen összefüggés? Tényleg fizetnünk kellene mindenért, amit
elérünk az életben? Ára lenne a boldogságnak? Árcédulák fityegnének minden
megvalósult vágyunkon? S a végén aztán fizetnünk kellene mindenért, ami
sikerült? Minél sikeresebbek voltunk, annál több a levonás? Hát ezért mondaná
Jézus, hogy boldogok a szegények? - Balzac szerint igen, s ezt a tartozást
csakis úgy kerülhetjük el, ha elkerüljük magának a hatalomnak, a
vágymegvalósító hatalomnak a birtoklását. Minél erősebb az akarásunk, annál
nagyobb lesz a végén a tartozásunk. Minél önmegvalósítóbb az
életünk, annál több lesz a kontónkon a végelszámolásnál. Ezért mond le olyan
könnyen az ószeres a szamárbőrről: tessék, vigyed, nekem nem kell. Mert jól
tudja, hogy nem szabad akarni, nem szabad birtokolni, nem szabad megszerezni.
Beéri azzal, hogy a fejében, az agyában, a tudatában legyenek meg a dolgok, s
ahogy ezt az életprogramját Raphael elé tárja, az mintha Balzac ars poeticája
is lenne egyben. „Egyetlen törekvésem volt: látni. Látni nem annyit jelent-e, mint
tudni? És tudni, fiatalember, nem benső birtoklás-e? Amit az emberek bánatnak,
szerelemnek, becsvágynak, viszontagságnak, szomorúságnak neveznek, az számomra
mind csupa eszme. Itt - szólt homlokára ütve -, itt vannak az én igazi
millióim. Gyönyörű napokat szerzek magamnak azzal, hogy visszanézek a múltamba;
országokat, tájakat, tengeri látképeket, nemes történelmi arcokat idézek fel.
Képzeletbeli szerájomban minden nő az enyém, bár sosem tartottam őket birtokló
karjaimban.” Ha ars poeticának szánta Balzac, hát igen találó. Ő tényleg
felépített egy világot a fejében. És minden az övé volt anélkül, hogy bármi is az
övé lett volna.
*
Do the writers read? Did Jókai
read Balzac’s works? Whether he did or not, he carries Richárd Baradlay to such
an antique dealer as Balzac does with his protagonist, Raphael in The Magic Skin. Raphael is a desperate young man who is
presented with a magic piece of shagreen. His life is entirely hopeless, he is
going to comit suicide, when he meets the old shopkeeper, and the mystic skin
of the sometime donkey is presented him by this old wise man. The fantastic
amulet saves his life, moreover it fulfills his every desire. Yet his fortune
is a doubtful one: for each wish granted, the skin shrinks and consumes a
portion of the boy’s life-energy. The happier he is, the shorter his life
becomes. It is rather obvious, that the donkey’s skin is a metaphoric
object. It represents our life-forces
and at the same time our particular expressions of will, as if this two
dimensions of our life would be connected in a mathematic way, named inverse
proportionality. Or in a rethoric way, named inverted parallelism or chiasm.
While reading this novel, one can ask: is it a real relation? Do we have to pay
for our success? Does the price of happiness exist? Do we have to see a hidden
price ticket on each of our happy moments? And do we have to pay for these
minutes? Is it this, why Jesus said the poors to be happy? Balzac’s novel
suggests, yes, and there is only one way
to save this price: by avoiding the possession of power. The stronger the
willing, the greater the indeptedness. The stronger the volition, the bigger
the payable accounts. That’s why the old shopkeeper doesn’t want to keep the
skin, and he doesn’t want to want at all, doesn’t want to have, doesn’t want to
succeed in any object. He only want to have the world in his mind, in his
brain, in his consciousness, and as he declares this idea, it is perhaps the ars
poetica of Balzac. "My one ambition has been to see. Is not Sight in a
manner Insight? And to have knowledge or insight, is not that to have
instinctive possession? Troubles, loves, ambitions, losses, and sorrows, as men
call them, are for me ideas, which I transmute into waking dreams. The true
millions lie here, he said, striking his forehead. I spend delicious days in
communings with the past; I summon before me whole countries, places, extents
of sea, the fair faces of history. In my imaginary seraglio I have all the
women that I have never possessed.” – If it is an ars poetica, it is a very
strong one. Balzac did follow it through: he really built a whole world in his
mind. Everything was his property, while he possessed nothing.
Balzac: Szamárbőr
Megjegyzések
Megjegyzés küldése