metakönyv

A műalkotás befogadása, az olvasói élmény, a műveknek vagy művészeknek juttatott szimpátia szubjektív dolog: ízlés dolga. De számos indikátor kínálkozik akkor is, ha tárgyilagosabb mércét keresünk, vagy arra vagyunk kíváncsiak, egyéni rajongásunk egybevág-e az objektív értékmutatókkal. Ha valami átível a korokon, és ezer év múltán is élvezhető, ha valamit ötödször is ugyanazzal az élvezettel olvashat az ember, mint először, ha valami az egész közegét, korát, korszellemét is kifejezi a maga miniatűr modelljével, akkor biztosak lehetünk benne, hogy ízlésünktől függetlenül is értékes az, amit rajongva szeretünk. Újabban ilyen objektív mérceként tekintek arra is: hogyan viszonyul az adott művészhez a többi művész; mennyire és milyen széles körben képes felülírni az elkerülhetetlen alkotói féltékenységet a rivális zseni iránti tisztelet. Dosztojevszkij mindenképpen nagynak mutatkozik ezen a lakmuszpapíron is: akit Proust meg Gide is kikerülhetetlen írónak mond, akiről Mikszáth bevallja, h...

Ha az irodalom csakugyan az emberiség kommunikációja önmagával, ahogyan Jurij Lotman mondja, akkor ennek a kommunikációnak őszintének kellene lennie. A romantika mégis képzelegni szeretett, s a realisták később sem tudták hatalmuk alá hajtani az irodalmat. Pedig hány és hány változatáról hallhattunk a szocialistán kezdve a kritikain meg a Petőfire ráfogott lírain át egészen az Arany által vallott eszményítő realizmusig meg a Márquezt felcímkéző mágikus realizmusig! De hiába: az emberiség nem szereti szüntelenül a bajait szuggerálni önmagának, vagy saját jószántából kavarni fel a leülepedett iszapot. Tóth Krisztina verseiben például épp az a szeretnivaló, ahogy eltüntetik ezt a kettősséget. Nincs bennük se realizmus, se illúzió, és nincs bennük hamis önáltatás és öngyötrő szembesülési kényszer sem. Letölthető csengőhangjai is úgy köznapiak és életszagúak, hogy mégsem válnak valamiféle naturalista nyomor-katalógussá, vagy sivár-tipikus közterület-felméréssé. Nem, ezek a kis epigrammák a...

A francia író, Daniel Pennac könnyed krimijei jobb hatással vannak a zilált idegzetű olvasóra, mint egy doboz nyugtató. Ez persze minden más krimire is igaz: miközben személyes, kusza és megfoghatatlan feszültségeinkről egy távoli, megoldható és körülhatárolható feszültséggel vonják el a figyelmünket, pontosan azt teszik, amit az elsózott levesbe dobott krumpli: magukba szívják a sót, felszippantják az idegbajunkat. Pennac esetében azonban ennél is többről van szó. Nála a krimi-feszültség nemcsak homeopátiás szer vagy kutyaharapást gyógyító szőr, hanem példázat is arra, hogyan lehet erre a feszültségre ott, a regényvilágban, a bajok kellős közepén is fittyet hányni. Ilyen mindenre fittyet hányó, rendíthetetlenül nyugodt és flegmatikus alak már a főhős is, Benjamin Malaussene, akit épp ezért alkalmaznak bűnbakként előbb egy áruházban, majd egy könyvkiadónál. Hozzá aztán nyugodtan fordulhatnak az őrült vevők és az önjelölt írók, semmivel sem mozdíthatják ki a nyugalmából, mint ahogy nem ...

Lehet, hogy a jó művek csakis bukást ábrázolhatnak? Hogy csakis a bukás lehet méltó a megírásra? Vagy hogy a sikertörténetekről egyszerűen nincs mit beszélni? Talán csakugyan így van, hiszen a kivételnek látszó vígjátékok sem mindig kivételek. Lehetnek mégoly komikusak is a jeleneteik, egy-egy Orgon, egy-egy csinovnyik, egy-egy Boccaccio-áldozat keserves vergődését látva mégiscsak az jut eszünkbe, amit Lawrence Oliviertől szoktak idézni: Molière vicces, mint egy temetetlen gyerekholttest. Thomas Mann például kizárólag bukás-históriákat tudott írni, a Mario és a varázslóban pedig egészen ráközelített a témára, s szinte az izomrostok küzdelméig hatolva röntgenezte át a bukás folyamatát. „Akkor is, ha nem akarja!”, óbégatja a kulcsjelenetben Cipolla, s egészen közelről látjuk, ahogy „a makrancos ifjú testén lassan elhatalmasodik a rángás és vonaglás, s emelgetni kezdi karját-térdét”. A jelenet szinte ugyanezekkel a szavakkal tér vissza Ottliknál is. „Leülni!”, mennydörgi nála Schulze, s m...

Szabó Magda tipikus és mégis különleges regénytere, a Katalin-utca épp azért válhat igazi drámai térré, mert az írónő nem farag belőle írói laboratóriumot. Nem szorít rá gumiperemű tetőt, hogy mesterségesen növelje a nyomást, nem falaz be természetes átjárókat csak azért, hogy elkerülhetetlennek látsszon a végkifejlet, és ha felvillant is határhelyzetben hozott drámai döntéseket, éppenséggel nem ezeket állítja a középpontba, hanem a mindennapokat. Tipikus ez a néhány családból kialakult baráti-szomszédi közösség: van benne keresztény és zsidó, kiskamasz és nagykamasz, slampos feleség és fél-tudós férj egyaránt. De különleges is, mert ahogy itt viszonyulnak a kultúrához, a pedagógiához és egyáltalán a közmegegyezéssel középpontba állított gyerekek óvásához, az a végtelenül önző felnőtt világban cseppet sem jellemző, sőt nagyon is ritka. Valamiféle gyerek-éden ez, annyi bizonyos, holott korántsem zökkenőmentes a működtetése, sőt tele van összezördülésekkel, féltékenységekkel, jó szándékb...

José Saramago úgy ír a jövőről, mintha az csaknem egybevágna a jelennel, épp csak egy kicsit lenne rosszabb. Hatalmas lakópark épül a városban, amely lassan már embertelen léptékűvé dagad – ennek elképzeléséhez igazán nem kell utópia. A kisiparos a multik dömpingje mellett nemigen tudja eladni a portékáját – ez meg éppenséggel nem is újdonság, legfeljebb nálunk, keleten. És az sem újdonság, hogy az emberek élete e kettősség dilemmája körül forog: beköltözni és beállni a multikhoz, vagy falun maradni önállóan, de nincstelenül. Épp csak egy kicsit szorít a satun Saramago: épp csak egy kicsit több az őr, mint nálunk, épp csak egy kicsit több a rejtélyes okokból elzárt folyosó, épp csak annyival rosszabb „odakinn” a közbiztonság, hogy világos legyen: hosszú távon a itt mindenképpen elviselhetetlen lesz az élet. De mindjárt lazít is, nehogy idejétmúlt orwelli képleteket fogalmazzon újra. Nincs szó itt semmiféle kényszerről: ha a kedves fazekasbácsi falun akar maradni, hát itt ugyan senki se...

Borbély Szilárd olyan költő, aki gyakran s egyfajta kényszerű vakmerőséggel játszik a tűzzel. Alighanem a tűzzel játszott akkor is, amikor Jacopone da Todi híres középkori himnuszát írta újra, a Stabat Matert: a dolgok sűrűjébe hatolva, a fókusz fókuszába nyúlva, a misztérium tűzéből markolva parazsat. Persze nem csak ő írta újra ezt a verset, eléggé ismert például Kovács András Ferenc átirata is, amelyben a pieta-pózban heverő Fiú panaszolja édesanyjának: érzi, hogy holtában is egyre súlyosabbá válik a teste, fél, hogy el se bírják már a gyenge térdek, átlátja, hogy korpuszával voltaképpen a mindenség csúszik visszatarthatatlanul lefelé, le a földre. Szép is ez a vers (Madonna gyermekkel), Borbély Szilárd átirata azonban még szebb, még megrendítőbb talán, s főként még merészebb, mert egyszerre szentségtörőbb emennél, s mégis hűségesebb az eredetihez. Szöveghűségre vall például, hogy Borbélynál ugyanúgy a Szűzanya áll a középpontban, ahogyan Todinál is: az ő szavait halljuk, az ő szenv...