A műalkotás befogadása, az olvasói élmény, a műveknek vagy művészeknek juttatott szimpátia szubjektív dolog: ízlés dolga. De számos indikátor kínálkozik akkor is, ha tárgyilagosabb mércét keresünk, vagy arra vagyunk kíváncsiak, egyéni rajongásunk egybevág-e az objektív értékmutatókkal. Ha valami átível a korokon, és ezer év múltán is élvezhető, ha valamit ötödször is ugyanazzal az élvezettel olvashat az ember, mint először, ha valami az egész közegét, korát, korszellemét is kifejezi a maga miniatűr modelljével, akkor biztosak lehetünk benne, hogy ízlésünktől függetlenül is értékes az, amit rajongva szeretünk. Újabban ilyen objektív mérceként tekintek arra is: hogyan viszonyul az adott művészhez a többi művész; mennyire és milyen széles körben képes felülírni az elkerülhetetlen alkotói féltékenységet a rivális zseni iránti tisztelet. Dosztojevszkij mindenképpen nagynak mutatkozik ezen a lakmuszpapíron is: akit Proust meg Gide is kikerülhetetlen írónak mond, akiről Mikszáth bevallja, hogy egészen másként írt volna, ha előbb megismeri, akit annyi nagy szerző tart ihlető alfának és ómegának a metafizikus Pilinszkytől az itt már idézett krimiszerző Pennacig, az újból bizonyítványt kapott arról, amit szubjektív módon már amúgy is éreztünk. Érdekes módon egyik konzseniális alkotótársnál sem bukkantam annak szóvá tételére, ami pedig számomra a maga hihetetlenségében is szembeötlő, hogy tudniillik ez a pokoli sötétségeket megfestő Dosztojevszkij egyben humoros is. Olyan sebekre mutat rá, olyan iszonyatokat nevez nevükön, hogy az ember már-már szeretné visszakérni a belépőjegyét, s közben mégiscsak ott vibrál a szája sarkában a nevetés, amikor egy-egy burleszkbe hajló jelenethez ér. De hát jól hiszem-e, hogy ezek burleszkek? – tér vissza a szubjektív/objektív aggály, s hirtelen elkomolyodva most meg szentségsértő vagy kegyeletsértő ostobáknak tarthatjuk magunkat. S nem is lesz soha nyugtunk ebben a dilemmánkban, mert épp ebben nagy ez a fura orosz szerzet: a röhej és a borzalom közti egyensúlyozásban. Mielőtt az irodalmi példákra utalnék, hadd utaljak egy levelére. Immár híres íróként, nemzeti intézményként válaszol egy pétervári rajongójának, nagy közvetlenséggel és mérhetetlen udvariassággal köszönve jelentkezését, s hogy a régi közös pétervári éveket felidézte számára. „Ön meleg szeretettel és barátian emlékezett meg a pétervári életről – magasztalja a régi ismerős levelét -, találkozásainkról és az akkori emberekről, és ez mélyen meghatott. De tudja-e, mivel hatott meg különösen? Azzal, hogy én teljesen elfelejtettem nemcsak Önt, hanem Juraszovot is, akit a levelében említ.” Mérhetetlen gúny ez, vagy igazi meghatottság? Meghatottság azon, hogy fogalmunk sincs, ki az ördög az, aki írogat nekünk? Hogy arról, amiket emleget, a leghalványabb emlékünk sincs, és elképzelésünk sem arról, hogy mégis ki az a Juraszov, akire emlékeznünk kellene? Maga is belátja, hogy elég fura egy meghatottság ez, s hosszan magyarázza, hogy az epilepsziája miatt ilyen feledékeny. Majd a következő nyilvánvaló képtelenséggel igazolja magát: „Ráadásul teljesen elfelejtem saját műveimet. Az elmúlt télen elolvastam egyik regényemet, a Bűn és bűnhődést, amelyet tíz éve írtam, és a regénynek több mint kétharmada úgy hatott rám, mint valami teljesen új, ismeretlen olvasmány, mintha nem is én írtam volna.” Talán mégis inkább gúny ez, zseniálisan elleplezett irónia, amely azonban nemcsak előlünk rejti el igazi önmagát, hanem minden bizonnyal a kedves és naiv levélíró elől is. Ugyanez a vibrálás járja át, nevetségesség és igazi tragikum között az emlegetett Bűn és bűnhődésnek azt a jelenetét, amelyben Marmeladov özvegye halotti tort rendez, vagy amelyben gyerekeivel az utcára vonul. Tragikus a nyomorult kisgyerekek képe, ez igaz, de ne feledjük, mi minden történik, miközben elénk vetíti szívszaggató tablójukat az író: „Az élelmezési tisztviselő nem nyugodott bele, hogy ilyen olcsón, puszta fenyegetéssel megússza, felkapott egy poharat az asztalról, és hozzávágta, csakhogy Pjotr Petrovics helyett Amália Ivanovnát találta el. Az felsikoltott, ő meg, a lendülettől egyensúlyát vesztve, az asztal alá zuhant…” – és így tovább, és így tovább. Vagy az őrült felvonulásukkor: „Katyerina Ivanovna a két aszott tenyerével verte a taktust, Polenykára ráparancsolt, hogy énekeljen, és a két kicsinek táncolni kellett ... megpróbálta utcai énekesnek öltöztetni őket: a fiúcska fején valami piros-fehér turbánforma volt, annak jeléül, hogy ő most török. Linocskának kosztümre nem jutott, hát a fejébe nyomta a boldogult Szemjon Zaharics kötött gyapjúsapkáját (jobban mondva süvegét), és abba beletűzte a nagyanyjától maradt fehér strucctolldarabkát, amelyet ládájában őrzött mint családi ereklyét.” Nem, biztos, hogy nem csak szívszakasztó ez a jelenet: ott pukkadozik a mélyén a sátáni röhej is. Máskülönben ugyan miért kellene ide még a strucctoll is? Anélkül talán nem sajnálnánk a zokogó kicsiket? És miért olyan fontos az amúgy is nevetséges sapkát tovább pontosítani („pontosabban süveget”), ha csak nem azért, hogy tovább fokozódjon az összkép röhejessége. És sorolhatnánk a továbbiakat: ahogyan az Ördögök vasárnapi kávéjukat szopogató öreg, sznob tyúkjai közé egyszer csak berobban Sztavrogin, vagy ahogy a vén hülye Verhovenszkij nekivág az utolsó, zavart agyú bolyongásának. Ott nem strucctoll kell Dosztojevszkijnek, hanem egy ócska esernyő: hogy azzal hadonászhasson a megkergült vénember, megintcsak nevetségességet keverve a szánakozásunkba. Hát igen, alighanem az orrunknál fogva vezet minket nem egyszer ez a sötét tónusokkal festő író, miközben ő maga nem átall kabarét csinálni az élet kegyetlen zűrzavarából. S ha néha rá-ráérzünk ezekre a sötétségekbe burkolt viccekre, akár el is bizonytalanodhatunk: vajon nem olyan szemmel nézzük-e az ő regényeit is, amilyennel Rembrandt Éjjeli őrjáratát. Amiről aztán kiderült: semmi köze sincs az éjszakához.
*
Normally we think Dostoyevsky to be a serious author, with some very dark stories. But sometimes he seems to be a rather humorous man, with a strong, although strange sense of humour. Before referring to literary examples, let me cite one of his letters. He is already a famous writer, when he answers to a fan from Petersburg. He is very grateful, he writes, for recalling of the past. „Your friendly and warm reminder of our past life in Petersburg – he praises the friend's letter -, our meetings and the people we used to know disturbed me. But do you know what worried me in particular? The fact that I have completely forgotten not only you but also Yurasov whom you mention in your letter.”. What is this? Is it a kind of irony, or is it a true emotion? But can he feel true emotion when he has no idea, who is this person? And can he feel any nostalgia when he can't remember the people mentioned in the letter, and has never heard about that Yurasov? He knows exactly that it's strange and not very polite of him, and it will take some explaining, so he writes about his epilepsy as a reason for his forgetfulness. Then, in his next sentences he gives one more explanation, which is entirely nonsense. „In addition – he writes - I completely forget my own works. This winter I reread one of my novels – Crime and Punishment – which I wrote ten years ago, and more than two third of the novel was completely unfamiliar to me, just as if I had not written it.” Perhaps it's still irony, after all, a kind of hidden irony which we can recognize also in his novels, even in Crime and Punishment. We can see there the same vibrancy between ridiculous and tragic in the scene, when Marmeladov's widow has a funeral dinner or when she does a procession with her children. No doubt, the image of those poor children is really a tragic one, but you shouldn't forget, what a grotesque and bizarre portrayel is used by the author. „The commissariat clerk was unwilling to let him off so easily: he picked up a glass from the table, brandished it in the air and flung it at Pyotr Petrovitch; but the glass flew straight at Amalia Ivanovna. She screamed, and the clerk, overbalancing, fell heavily under the table..." – and so on. Or in the crazy procession-scene: „Katerina Ivanovna began clapping her wasted hands, when she made Lida and Kolya dance and Polenka sing. Some effort had been made to dress the children up as street singers are dressed. The boy had on a turban made of something red and white to look like a Turk. There had been no costume for Lida; she simply had a red knitted cap, or rather a night cap that had belonged to Marmeladov, decorated with a broken piece of white ostrich feather, which had been Katerina Ivanovna's grandmother's and had been preserved as a family possession.” This scene is undeniably sad, but at the same time it's ridicule, too. Or why does the writer emphasize even the „night cap”? Why isn't enough simply the cap? Why do we must point out the night cap, and the grotesque ostrich feather? Obviously because it is more ridiculous. And we could continue with further examples: when Stavrogin in The Devils appears unexpectedly among the snob old ladies, drinking their tea unsuspectingly on a Sunday morning, or when the confused Verhovensky, this old dodderer starts for his last journey. It's not a night cap, what he receives from Dostoyevsky. It's an old and large umbrella – but as ridiculous as the cap. Yes, sometimes we feel: these are sarcastic jokes in a dark shell. But we must be careful about their darkness: it may be similar to Rembrandt's painting, the Night Watch. After a while perhaps we will realize: it isn't night – it isn't so dark in fact.
Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés
Az említett jelenetek az ötödik rész, 3., 5. fejezetében:
http://mek.niif.hu/00300/00370/html/05.htm
Megjegyzések
Megjegyzés küldése