metakönyv

Ha Balzac tükörképnek tekinthette a maga regényciklusát, az Isteni színjáték tükörképének, Madách a maga művét még több joggal tekinthette volna annak. Nemcsak az örök dolgok iránti metafizikai érdeklődés, a merész teofánia vagy az utazópáros meg a „helyi lakosok” kérdés-felelet játékainak sajátos ritmusa miatt, hanem a tudományos igény miatt is. Mert ahogy a dolce stil nuovo tudományos akart lenni, és nemcsak akart, hanem valóban térképmellékletekkel gazdagított, precíz geográfiát adott, úgy Az ember tragédiája is legalább annyira történettudományi elemzés, mint szépirodalmi mű. Más kérdés, hogy nem a saját korában viruló pozitivista történettudományt követte, hanem kissé előrefutott, és az ötven évvel későbbi történettudományt előlegezte, a szellemtörténeti iskola szemléletmódját. A pozitivizmusból nyilván nem kért, s nem is kérhetett, amíg az kisebbrendűségi érzései közepette a természettudományt majmolta, s azt képzelte, akkor veheti fel a versenyt a science látványos eredményeivel...

A műalkotás befogadása, az olvasói élmény, a műveknek vagy művészeknek juttatott szimpátia szubjektív dolog: ízlés dolga. De számos indikátor kínálkozik akkor is, ha tárgyilagosabb mércét keresünk, vagy arra vagyunk kíváncsiak, egyéni rajongásunk egybevág-e az objektív értékmutatókkal. Ha valami átível a korokon, és ezer év múltán is élvezhető, ha valamit ötödször is ugyanazzal az élvezettel olvashat az ember, mint először, ha valami az egész közegét, korát, korszellemét is kifejezi a maga miniatűr modelljével, akkor biztosak lehetünk benne, hogy ízlésünktől függetlenül is értékes az, amit rajongva szeretünk. Újabban ilyen objektív mérceként tekintek arra is: hogyan viszonyul az adott művészhez a többi művész; mennyire és milyen széles körben képes felülírni az elkerülhetetlen alkotói féltékenységet a rivális zseni iránti tisztelet. Dosztojevszkij mindenképpen nagynak mutatkozik ezen a lakmuszpapíron is: akit Proust meg Gide is kikerülhetetlen írónak mond, akiről Mikszáth bevallja, h...

Ha az irodalom csakugyan az emberiség kommunikációja önmagával, ahogyan Jurij Lotman mondja, akkor ennek a kommunikációnak őszintének kellene lennie. A romantika mégis képzelegni szeretett, s a realisták később sem tudták hatalmuk alá hajtani az irodalmat. Pedig hány és hány változatáról hallhattunk a szocialistán kezdve a kritikain meg a Petőfire ráfogott lírain át egészen az Arany által vallott eszményítő realizmusig meg a Márquezt felcímkéző mágikus realizmusig! De hiába: az emberiség nem szereti szüntelenül a bajait szuggerálni önmagának, vagy saját jószántából kavarni fel a leülepedett iszapot. Tóth Krisztina verseiben például épp az a szeretnivaló, ahogy eltüntetik ezt a kettősséget. Nincs bennük se realizmus, se illúzió, és nincs bennük hamis önáltatás és öngyötrő szembesülési kényszer sem. Letölthető csengőhangjai is úgy köznapiak és életszagúak, hogy mégsem válnak valamiféle naturalista nyomor-katalógussá, vagy sivár-tipikus közterület-felméréssé. Nem, ezek a kis epigrammák a...

A francia író, Daniel Pennac könnyed krimijei jobb hatással vannak a zilált idegzetű olvasóra, mint egy doboz nyugtató. Ez persze minden más krimire is igaz: miközben személyes, kusza és megfoghatatlan feszültségeinkről egy távoli, megoldható és körülhatárolható feszültséggel vonják el a figyelmünket, pontosan azt teszik, amit az elsózott levesbe dobott krumpli: magukba szívják a sót, felszippantják az idegbajunkat. Pennac esetében azonban ennél is többről van szó. Nála a krimi-feszültség nemcsak homeopátiás szer vagy kutyaharapást gyógyító szőr, hanem példázat is arra, hogyan lehet erre a feszültségre ott, a regényvilágban, a bajok kellős közepén is fittyet hányni. Ilyen mindenre fittyet hányó, rendíthetetlenül nyugodt és flegmatikus alak már a főhős is, Benjamin Malaussene, akit épp ezért alkalmaznak bűnbakként előbb egy áruházban, majd egy könyvkiadónál. Hozzá aztán nyugodtan fordulhatnak az őrült vevők és az önjelölt írók, semmivel sem mozdíthatják ki a nyugalmából, mint ahogy nem ...

Lehet, hogy a jó művek csakis bukást ábrázolhatnak? Hogy csakis a bukás lehet méltó a megírásra? Vagy hogy a sikertörténetekről egyszerűen nincs mit beszélni? Talán csakugyan így van, hiszen a kivételnek látszó vígjátékok sem mindig kivételek. Lehetnek mégoly komikusak is a jeleneteik, egy-egy Orgon, egy-egy csinovnyik, egy-egy Boccaccio-áldozat keserves vergődését látva mégiscsak az jut eszünkbe, amit Lawrence Oliviertől szoktak idézni: Molière vicces, mint egy temetetlen gyerekholttest. Thomas Mann például kizárólag bukás-históriákat tudott írni, a Mario és a varázslóban pedig egészen ráközelített a témára, s szinte az izomrostok küzdelméig hatolva röntgenezte át a bukás folyamatát. „Akkor is, ha nem akarja!”, óbégatja a kulcsjelenetben Cipolla, s egészen közelről látjuk, ahogy „a makrancos ifjú testén lassan elhatalmasodik a rángás és vonaglás, s emelgetni kezdi karját-térdét”. A jelenet szinte ugyanezekkel a szavakkal tér vissza Ottliknál is. „Leülni!”, mennydörgi nála Schulze, s m...

Szabó Magda tipikus és mégis különleges regénytere, a Katalin-utca épp azért válhat igazi drámai térré, mert az írónő nem farag belőle írói laboratóriumot. Nem szorít rá gumiperemű tetőt, hogy mesterségesen növelje a nyomást, nem falaz be természetes átjárókat csak azért, hogy elkerülhetetlennek látsszon a végkifejlet, és ha felvillant is határhelyzetben hozott drámai döntéseket, éppenséggel nem ezeket állítja a középpontba, hanem a mindennapokat. Tipikus ez a néhány családból kialakult baráti-szomszédi közösség: van benne keresztény és zsidó, kiskamasz és nagykamasz, slampos feleség és fél-tudós férj egyaránt. De különleges is, mert ahogy itt viszonyulnak a kultúrához, a pedagógiához és egyáltalán a közmegegyezéssel középpontba állított gyerekek óvásához, az a végtelenül önző felnőtt világban cseppet sem jellemző, sőt nagyon is ritka. Valamiféle gyerek-éden ez, annyi bizonyos, holott korántsem zökkenőmentes a működtetése, sőt tele van összezördülésekkel, féltékenységekkel, jó szándékb...

José Saramago úgy ír a jövőről, mintha az csaknem egybevágna a jelennel, épp csak egy kicsit lenne rosszabb. Hatalmas lakópark épül a városban, amely lassan már embertelen léptékűvé dagad – ennek elképzeléséhez igazán nem kell utópia. A kisiparos a multik dömpingje mellett nemigen tudja eladni a portékáját – ez meg éppenséggel nem is újdonság, legfeljebb nálunk, keleten. És az sem újdonság, hogy az emberek élete e kettősség dilemmája körül forog: beköltözni és beállni a multikhoz, vagy falun maradni önállóan, de nincstelenül. Épp csak egy kicsit szorít a satun Saramago: épp csak egy kicsit több az őr, mint nálunk, épp csak egy kicsit több a rejtélyes okokból elzárt folyosó, épp csak annyival rosszabb „odakinn” a közbiztonság, hogy világos legyen: hosszú távon a itt mindenképpen elviselhetetlen lesz az élet. De mindjárt lazít is, nehogy idejétmúlt orwelli képleteket fogalmazzon újra. Nincs szó itt semmiféle kényszerről: ha a kedves fazekasbácsi falun akar maradni, hát itt ugyan senki se...