metakönyv

A nemzedéki problémák témája igencsak gyakori a világirodalomban. Télemakhosznak gyenge és tapasztalatlan fiatalemberként, afféle zöldfülűként kell kiállnia ugyancsak tapasztaltnak és erősnek mondható apja mellett. Oidipus semmit sem tud Théba dolgairól, mégis el kell foglalnia apja trónját. Hamletnek szintén problémái akadnak az anyjával meg a nagybátyjával, s még hosszan sorolhatnánk a konfliktusokat Goriot apó meg a lányai, Andrej Bolkonszkij meg az apja, vagy Csehov drámájában Trepljov meg az anyja között. Időnként ezek a történetek közvetlen utalások a korábbi művekre, Csehov Sirálya meg a Hamlet között például nyilvánvaló a szerves kapcsolat (gondoljunk csak az anya meg Trigorin közti viszonyra, a mindkét darabban fontos szerepet játszó, öntükröző színház a színházban jelenetre vagy a két főhős lázongó jellemére). De a rendre visszatérő toposz felbukkanhat merő analógiaként is, mindennemű szerves kapcsolat nélkül is. Nagy kérdés például, fűzi-e valamiféle szerves kapcsolat John...

Bármilyen elkötelezett is a maroknyi tábora, mára alighanem divatjamúlt íróvá vált. Legföljebb leegyszerűsítő életrajzait ismerhetik a diákok, márpedig ezek a rossz klisék valami olyasfajta provincializmust vagy vidékies-emdéefes népiséget sejtetnek vele kapcsolatban, ami a kozmopolita és amerikanizált nemzedék szemében a legrosszabb címkének számít. Pedig hallatlan kaland elmerülni a világában, amit magam részéről újra és újra meg is teszek. Először akkor tettem meg, amikor katona voltam: ma is előttem van, ahogy a harckocsi tetején ülve, s a hadgyakorlat anarchikus tétlekedését kihasználva egymás után falom a könyveit. Ámultam és most is ámulok: hogy volt képes ilyen hibátlanul megragadni egy-egy falusi öregasszony karakterét! De mindjárt azután (legalábbis a tank tetején mindjárt azután következett) ugyanígy ragadja meg az egyetemi professzor sznob gőgjét, majd meg a kisváros úriasszonyának a kacérságát, az írótársak nevetséges hiúságait, az első generációs értelmiségi törleszkedésé...

Herta Müller regényei Ceaucescu Romániájának mindennapi rettegését és szenvedését írják le, annak perverz eszméi, megfélemlítési technikái és terrorja közepette, elsősorban Temesvár hatalmas multikulturális városát téve meg fő helyszínnek. Románia olyan országnak látszik ezekben a regényekben, amelyben az igazság kimondhatatlan, miközben mindent elborít a némaság, a hazugság, a gondolatok rejtegetése és egyfajta titkosság. Számomra mindennek legerőteljesebb kifejeződése A róka volt a vadász című regénye. Főhőse, Adina egy tanárnő, aki – mikor megtagadja a Securitatéval az együttműködést - megtapasztalhatja a zsarnokság mindenhatóságát és mindenhová beférkőzni képes erejét. Halálos fenyegetéseket kap, de nem akárhogyan. A Securitate számára nem probléma behatolni a lakásokba, hogy feltúrhassák és átkutathassák a gyanús személyek holmiját, így aztán nem okoz gondot az ügynököknek, hogy üzenetüket speciális módon adják át. A fenyegetéseket szimbolikus-metaforikus nyelven juttatják Adina ...

Kristóf Ágotával kapcsolatban mindig kiemelik lecsupaszított, puritán, jóformán alanyra és állítmányra redukált nyelvhasználatát, vagyis azt a bűvészmutatványt, ahogy valóságos kuriózumot kovácsol a látszólag ledolgozhatatlan nyelvi deficitből. Ez igaz is, és valóban elképesztő kommunikációs csoda, ahogy a belső közlési kényszer egyszer csak áttör nála az áthághatatlannak látszó akadályon (utoljára siket gyerekeknél láttam ilyet, amikor még tanítottam őket). De vajon nincs-e szó ennél is többről, magyarán a sajátos nyelvhasználaton túl a gondolkodás egészének a furcsa átalakításáról is? Mert az világos, hogy aki úgy beszél, ahogy az ő hősei, az nagyobbrészt úgy is gondolkodik, nevezetesen valamiféle ősemberi, barbár, egzotikusan primitív, legfőképpen pedig pogány módon. Mert hiába játszódnak Kristóf Ágota írásai a XX. században, mégis olyanok, mintha valami nagyon régi korba nyúlnának vissza, mintha sok-sok évezred civilizációs hulladékával elfedett régészeti rétegbe ásnának le. Mester...

Hrabal neve, ha különféle baráti beszélgetéseken szóba kerül, máris huncut mosolyt csal az arcokra. Úgy látszik, kellemes és kedélyes emlékeket őrzünk a műveiről, őt magát pedig a szelíd és szolid, kisemberi hedonizmus krónikásának látjuk, akitől megtanulhatjuk: hogyan érezhetjük jól magunkat minden zord körülmény dacára, az élet megannyi borzalma ellenére is. Jó sörök, jó ételek, meghitt kocsmák, szexuális kalandok, az életet soha komolyan nem vevő attitűd: legtöbbünknek alighanem ezt jelenti Hrabal. Pedig ez inkább csak az egyik arca az írónak, s csak egyik oldala a művészetének. S amilyen vidám ez az oldal, olyan szomorú a másik. S alighanem hitelesebb képet alkotnánk róla, ha művei lényegének éppen e két oldal összekapcsolását tekintenénk, magát az ívet, amely az élet derűs és szomorkás oldalát köti egybe nála. Igen, ez az ígéretesen induló, majd elkerülhetetlenül aláhanyatló görbe a hrabali történetek legfontosabb rajzolata: a fiatal évek naivan lelkesült nekibuzdulása, a felnőt...

Néhány napja tudtam meg, nagy bánatomra, hogy évek óta rosszul tanítom a mondatelemzést a gimnazistáknak. Merthogy a modernebb felfogás szerint ma már nem szabad egy kiemelt rangú alany-állítmányi kapcsolatról beszélni, hanem az alanyt csupán az összes többi bővítmény egyikeként kell feltüntetni, a piramis csúcsán pedig egyedül kell maradnia szegény állítmánynak, az általam oly kedvelt predikatív vagy hozzárendelő szintagma párocskája helyett. Mintha egy szentségi házasság erőszakos felbontását látnánk, nem igaz? Természetesen magamévá teszem az eszmét, ha kissé megkésetten is, de azt hiszem, most már életem végéig fájlalni fogom a veszteséget. Nemcsak a magamét, hanem szegény alanyét is, amely afféle rangját vesztett arisztokrataként kénytelen alászállni a plebejus mélységekbe. De főleg az állítmányét, amelynek a boldog házas évek után mostantól magányos özvegyként kell trónolnia odafönn, a csúcson. Én magam biztosan nem választottam volna szét őket, akik közül mindig az állítmányt ...

Vajon ismerik-e még a facebook-generáció fiúgyerekei a nádparipa fogalmát? S ha ismerik is, vajon nem csak az ötödikes irodalomkönyvből ismerik-e, amely előírásszerűen idézi a Petőfi-verset: „Lovagolok fűzfasípot fújva, / Lovagolok szilaj nádparipán, / Vályúhoz mék, lovam inni kíván.”. Vagy pedig sem innét, sem onnét nem ismerik, mert ma már nem lehet annyira unatkozni, hogy egyetlen nádszál is lóvá változhasson az ingerekre éhező képzeletünkben? Pedig már maga a fogalom is izgalmas lehet annak, akit nem tett végképp süketté és vakká az elektromos villódzás. Már az is érdekes lehet, hogy Petőfi miért nádparipát mond a vesszőparipa helyett. Talán könnyebben jutott gyerekkorában nádszálhoz, mint vesszőhöz? Talán így jön ki jobban a szótagszám? Talán nem vált aktív szókincsének részévé a nem sokkal korábbi, nyelvújítási kifejezés? A vesszőparipa legkorábbi fennmaradt előfordulása ugyanis csupán 1805-ből való, tehát nem sokkal korosabb Petőfinél, és a korabeli gyakorlatnak megfelelően tükö...