metakönyv

A pármai kolostor azért érdekes címválasztás Stendhaltól, mert a regénynek jóformán semmi köze sincs a valóságos Pármához, és ennél alig valamivel több a címben említett kolostorhoz. Ez utóbbi ugyan kétségtelenül szerepel a regényben, ám épp csak a legvégén, majdhogynem az utószóban, többé-kevésbé kívül azon a történéssoron, amit cselekménynek nevezhetünk. Annál fontosabb szerepet játszik a regényben az a börtöntorony, amely állítólag a város közepén áll, s amelyben oly romantikus szerelem szövődik az ide zárt Fabrizio del Dongo meg a börtönőr lánya, Clelia Conti között. Igen ám, de ezt a tornyot hiába is keresnénk Pármában, még csak hasonlót sem lelünk, hacsak nem azt a campanilét, amely csakugyan a város közepén magasodik, ám sosem volt börtön, és legkevésbé sem illik rá Stendhal leírása. De aztán, mikor már végképp csalódnánk, a szemközt álló épületen mégiscsak meglátjuk a Sanseverina nevet, mintha a fiút pártfogoló asszony csakugyan itt élt volna, s ha a campanile nem is néz ki bör...

Nem tudom már felidézni, ki is írta azt a nyolcvanas évekbeli novellát, amely eléggé silány módon beszélt el valami szerelmi sztorit, a korabeli értelmiség két tipikus képviselőjének, valami restaurátornőnek meg egy ki tudja, miféle férfinak a szenvedélyes egymásra találását, majd szakítását. Talán Galgóczi Erzsébet lehetett a szerző, de ha nem ő, akkor is az ő modorában szólt a történet. Ebben hangzik el emlékezetem szerint ez a kissé bombasztikus, ám elkoptatottsága ellenére mégiscsak találó kifejezés: úgy illett egymáshoz a testük, mint hegedűhöz a vonó. Bármilyen silány is a hasonlat, akkor engem valamiért felvilágosító jelleggel érintett meg, s ekkor jöttem rá, hogy az emberi kapcsolatok mindenekelőtt a testek kapcsolatai, s hogy ez a kapcsolatrendszer nem másból áll, mint a rokonszenves és ellenszenves szagok kémiai párbeszédéből, az anyagok, molekulák taszító vagy vonzó kölcsönhatásaiból. S ennek megfelelően minden más lelki és szellemi kapcsolat csakis akkor jöhet létre, ha eze...

Nincs szebb, mint amikor egy író arról ír, hogy hogyan olvas. Thomas Mann nagyon sokat ír erről: lefekvés előtt minden este óraműszerűen előveszi az épp aktuális könyvét, s másnap feljegyzi a benyomásait. Proust regényének fiktív hőse fiktív írókat olvas, de hát Bergotte figurájában elég jól rá lehet ismerni Anatole France-ra, s mivel a regénybeli Marcel maga is írónak készül, máris elénk rajzolódik a sajátos szituáció. Hemingway vallomása olvasásélményeiről mégis egészen más. Míg az előbbiek eleve az irodalom világában éltek, ő úgy fedezi fel az irodalmat, mintha sose hallott volna róla. Megdöbben, hogy van ilyen, rájön, hogy ez egy külön világ, s hogy ráadásul hordozható, mindig elővehető, s épp olyan barangolásra való, amilyen a hegyek közti kirándulás. Így ír róla: „Mielőtt Párizsba átjöttünk volna, még azt állítottam, hogy Katherine Mansfield jó novellista, sőt nagy novellista, Csehov után azonban úgy hatott, mintha egy ifjú aggszűz meséit hallgatnám. Mansfield olyan volt, mint a...

Vajon korjelenség-e a realista művektől való irtózás és menekülés? Lehet, hogy mindig is jellemző volt, nehéz lenne ellenőrizni. De hogy a mai olvasók, és különösen a tinédzserek valósággal menekülnek a hétköznapok igazi mivoltát felmutató könyvektől és filmektől, azt naponta tapasztalhatjuk. Pedig hogy milyen eligazító lehet egy-egy „realista” belegondolás például a család viszonylataiba, azt többek között Móricz önéletrajzi műve is igazolhatja, az Életem regénye. Ott például, ahol a testvérek viszonyáról ír, s annak ellenére őszintén beszél, hogy az érintett testvér meghalt, s kegyelettel kellene róla írnia. Ő azonban félredobja a kegyeletet, és realista marad, mikor így nyilatkozik: „Nagyon kedvesen el lehet tréfálni az embernek a testvérével való viszonyán, de alapjában véve ez két idegen embernek első összeköttetése, ami alól nincs menekvés. Mi is idegenek voltunk. Én Pistát annyira szeretem, amennyire csak megszereti az ember azt, aki vele töltötte élete első részét a testvérisé...

Kundera Búcsúkeringőjének hősét az készteti búcsúzkodásra, hogy oly sokévi várakozás után végre engedélyt kapott rá, hogy örökre elhagyhassa hazáját. Valósággal meggyűlölte ezt a hazát, amelyet nemcsak a párt meg a különféle hatóságok, hivatalok és erőszakszervezetek tesznek elviselhetetlenné, hanem immár maguk a megfertőzött lelkű emberek is, egyenként és külön-külön is, akik helyzetükhöz képest – kicsiben, nagyban – maguk is gyilkosokká lettek. A regény jelenében történetesen nem embereket ölnek ezek a végsőkig lebutult és eltorzult agymosottak, csak kutyákat, afféle önkéntes gyepmesterekként – a visszataszító jelenet azonban így is tökéletesen megmutatja, mitől is olyan utálnivaló ez az ország. Jakub azonban, bár gyűlölettől átitatottan, mégiscsak átérzi az az utolsó pillanatban az elszakadás ambivalenciáját, s egy furcsa gesztussal épp akkor veti le gőgjét s vállalja fel földig hajolva a lealacsonyító sorsközösséget népével, amikor egyben örökre el is szakad tőle. Attól kezdve az...

Ha Balzac tükörképnek tekinthette a maga regényciklusát, az Isteni színjáték tükörképének, Madách a maga művét még több joggal tekinthette volna annak. Nemcsak az örök dolgok iránti metafizikai érdeklődés, a merész teofánia vagy az utazópáros meg a „helyi lakosok” kérdés-felelet játékainak sajátos ritmusa miatt, hanem a tudományos igény miatt is. Mert ahogy a dolce stil nuovo tudományos akart lenni, és nemcsak akart, hanem valóban térképmellékletekkel gazdagított, precíz geográfiát adott, úgy Az ember tragédiája is legalább annyira történettudományi elemzés, mint szépirodalmi mű. Más kérdés, hogy nem a saját korában viruló pozitivista történettudományt követte, hanem kissé előrefutott, és az ötven évvel későbbi történettudományt előlegezte, a szellemtörténeti iskola szemléletmódját. A pozitivizmusból nyilván nem kért, s nem is kérhetett, amíg az kisebbrendűségi érzései közepette a természettudományt majmolta, s azt képzelte, akkor veheti fel a versenyt a science látványos eredményeivel...

A műalkotás befogadása, az olvasói élmény, a műveknek vagy művészeknek juttatott szimpátia szubjektív dolog: ízlés dolga. De számos indikátor kínálkozik akkor is, ha tárgyilagosabb mércét keresünk, vagy arra vagyunk kíváncsiak, egyéni rajongásunk egybevág-e az objektív értékmutatókkal. Ha valami átível a korokon, és ezer év múltán is élvezhető, ha valamit ötödször is ugyanazzal az élvezettel olvashat az ember, mint először, ha valami az egész közegét, korát, korszellemét is kifejezi a maga miniatűr modelljével, akkor biztosak lehetünk benne, hogy ízlésünktől függetlenül is értékes az, amit rajongva szeretünk. Újabban ilyen objektív mérceként tekintek arra is: hogyan viszonyul az adott művészhez a többi művész; mennyire és milyen széles körben képes felülírni az elkerülhetetlen alkotói féltékenységet a rivális zseni iránti tisztelet. Dosztojevszkij mindenképpen nagynak mutatkozik ezen a lakmuszpapíron is: akit Proust meg Gide is kikerülhetetlen írónak mond, akiről Mikszáth bevallja, h...