Kundera, gyógyfürdő, gyereknemzés,

Kundera Búcsúkeringőjének hősét az készteti búcsúzkodásra, hogy oly sokévi várakozás után végre engedélyt kapott rá, hogy örökre elhagyhassa hazáját. Valósággal meggyűlölte ezt a hazát, amelyet nemcsak a párt meg a különféle hatóságok, hivatalok és erőszakszervezetek tesznek elviselhetetlenné, hanem immár maguk a megfertőzött lelkű emberek is, egyenként és külön-külön is, akik helyzetükhöz képest – kicsiben, nagyban – maguk is gyilkosokká lettek. A regény jelenében történetesen nem embereket ölnek ezek a végsőkig lebutult és eltorzult agymosottak, csak kutyákat, afféle önkéntes gyepmesterekként – a visszataszító jelenet azonban így is tökéletesen megmutatja, mitől is olyan utálnivaló ez az ország. Jakub azonban, bár gyűlölettől átitatottan, mégiscsak átérzi az az utolsó pillanatban az elszakadás ambivalenciáját, s egy furcsa gesztussal épp akkor veti le gőgjét s vállalja fel földig hajolva a lealacsonyító sorsközösséget népével, amikor egyben örökre el is szakad tőle. Attól kezdve azonban, hogy Jakub – s miért ne mondhatnánk? – Milan Kundera gyűlölete már nemcsak egy elvont entitásra irányul, hanem konkrét emberek konkrét sokaságára, érthető módon válik a regény kulcskérdésévé egy magasabb absztrakciós szintre emelt kérdés is: magának az embernek a megítélése. Akkor volt-e igaza a Jóistennek – vitatják a sajátos polifóniával megszólaltatott szereplők -, amikor megteremtette az embert, vagy akkor, amikor vízözönével az írmagját is ki akarta irtani haragjában? Jézusnak volt-e igaza, aki személyes közbelépésével akarta helyrehozni Atyja elfuserált teremtését, vagy a vele egyidőben fellépő Heródesnek, aki az újszülöttek kiirtásával talán nemcsak a Megváltó életére akart törni, hanem egyáltalában az ember, az undorító emberi fajzat továbbszaporodásának is véget akart volna vetni? S ez a heródesi gyermekgyilkosság vezet át a hazagyűlöletté vált hazaszeretet, majd az embergyűlöletté vált emberszeretet témájáról a regény voltaképpeni témájához: a gyereknemzéséhez. Mert a fő vita azután már nem is a haza meg az emberiség dolgairól folyik a felek között, hanem immár erre a biológiai akhillész-sarkunkra fókuszálva, amely minden örömünk és minden bajunk folytonos újratermelődésének és örökös továbbélésének a kulcsa. A felsorakoztatott érvek és ellenérvek önmagukban is érdekesek (Kundera másutt is előszeretettel szakítja meg regényeinek narrációját pontokba szedett számvetésekkel), de az elméleti kutakodásnak a művészi súlyt természetesen ezúttal is a történet plasztikus-érzékletes rétegei adják meg. A gyereknemzés erénye vagy bűne ugyanis nemcsak teoretikus kérdésként van jelen a regényben, hanem a helyszín, a jellemek és a cselekmény komplex egészét is sűrűn átszövi. A helyszín egy olyan fürdővároska, ahová eleve azért zarándokolnak el a nők százai, hogy teherbe essenek – no nem annyira a víznek köszönhetően, mint inkább a helyi nőgyógyász egészen sajátos technikájának. A sztori előterébe állított zenész fickó viszont épp ellenkező céllal jön ide: nevezetesen hogy abortuszra beszélje rá itt élő alkalmi szeretőjét. S ha nem elég abszurd az elvont érvrendszereket képszerűen is aláfestő törekvések nevetségesen kaotikus volta, harmadiknak belép a képbe a nőgyógyász még őrültebb vágya: hatvan felé közelegve arra akarja rábírni az itt üdülő amerikai férfit, hogy fogadja őt örökbe, s így állítson elő még újabb apaságot az eddigiek tetejébe. Bár a regény polifón, nem nehéz kihallanunk a kórusműből az író hazától, emberiségtől, utódnemzéstől egyaránt elundorodott véleményét. Becsületére váljék azonban, szóhoz juttatja a másik félt is, mégpedig igen szépen formált szóhoz, s nem csak afféle ímmel-ámmal megadott látszat-felszólaláshoz. A derűs amerikai, aki nemcsak az életre, az emberre és az utódnemzésre mond igent, hanem még az őszülő orvos groteszk örökbefogadására is, így vitatkozik Kundera könyvében Kunderával: „Tudja, én azt hiszem, hogy az életet mindenestül, a maga teljes egészében kell elfogadni. Ez a legeslegelső parancsolat, mely előbbre való még a tízparancsolatnál is. Minden esemény Isten kezében van, s mi semmit sem tudhatunk jövőbeli alakulásukról, amivel azt akarom mondani, hogy az életet elfogadni annyit jelent, mint elfogadni a kiszámíthatatlanságát. Márpedig a gyermek a kiszámíthatatlanság koncentrátuma. A gyermek maga a kiszámíthatatlanság. Nem tudhatja, mi lesz belőle, mit ad majd magának, s éppen ezért el kell fogadnia. Különben csak félig él, olyan, mint az úszni nem tudó, aki csak a part közelében, a sekély vízben tapicskol, holott az igazi tenger ott kezdődik, ahol már mély a víz.”

*

The Farewell Waltz is one of Kundera’s novels centering around anti-communism and moral questions of the private life at the same time. Its protagonist, Jakub is going to leave the country forever, and while turning his back on his fatherland, he feels nothing else, but disgust at the regime, and disgust at his fellow countrymen. But what is strange, this emigration-story takes place neither at the border, nor in an investigation-office or at the police, but simply at a spa, mostly for barren women, far away from politics. But what is the connection between emigration and barrenness? And what’s the role of a place, where everything centers around impregnating, conceiving, inseminating and engendering? Some women comes to the spa to be cured with fertility problems, and to be inseminated artificially – to get a child. Another guest, at the same time, a man comes here in order to convince his former girlfriend to have an abortion – not to get a child. Even the local gynecological physician has a strange family-project: he wants another rich American guest to adopt him – to become a child. Thus everyone is focusing on the same theme, and everyone has a different standpoint. But what’s the common denominator of Jakub’s political hate and the question of barrenness? Jakub states, that even though the Czech people’s victimization and enslavement is out of question, he still hates these victims, and still feel disgust at them. His bitterness is unmistakable, but this hate and disgust is infinitely more than merely an emotional phenomena. Jakub is convinced that the communists’ dependents - his neighbours, his colleagues, moreover his friends - are morally and intellectually malformed, and, worse yet, they are not even aware of their own malformity. That’s why he contrasts himself not only to the communist state, but also to the individuals, who have been dumbed down, who have become killers under the killing regime, and who have no realistic view of their own life. This hate and disgust causes understably a strong reaction in him, and during his farewell he criticizes not only the poltitical situation, but also the human life as a whole, and finds no sense in it. And that's the link between politics and barrenness. Why should we reproduce this absurd and malformed life by engendering offspring? – this is the crux of the matter for him, when he calls into question even the justification of the human reproduction itself. That’s why this special spa-spot is chosen by the author for his novel, putting his plot into a special context by the metonymic symbol of engendering and sexual reproduction. Thus he gives his protagonist an opportunity to refuse human reproduction and human life as a whole. Kundera’s words are rather harsh at this point, and he does nothing to soften them, but, it should be noted, he allows to talk the other side, too, and he is empathetic enough to put himself in the shoes of those who contradict him. „The other side”, the optimistic side is represented in the novel by a rich Czech-American guest, Bertlef, staying in the country as a patient of the spa. His view is diametrically opposed to Jakub’s one (and to Kundera’s one), but in the polyphonic framework of the novel he is allowed to make out his case, too, on the base of Christian considerations and indisputable advantages of having babies and children. One must take into account – he explains – the positive effects of the engendering offspring, too. Having children provides us with priceless experience, and those, who merely watch this from the sidelines, can never understand this kind of adventure. It mustn’t be construed as a mistake, but it is, quite the contrary, the greatest enterprise of human being, he says. To have a child means to accept the uncertainty of the life and unpredictability of our fate, Bertlef emphasises, because a child is indeniably the essence of unpredictability. But if you refuse this danger, if you don’t assume this uncertain adventure, you are just like one who can’t swim. While those with their children do swim in deep and dangerous water enjoying the fascinating endlessness of the sea, this one without it can only sit or lie in a shallow plash, instead of plunging himself in the deep (with the words of Shakespeare in Taming of the Shrew). Who is right, Bertlef or Jakub? It isn’t obvious, and definitly this polyphony of the novel makes unique The Farewell Waltz.

Milan Kundera: Búcsúkeringő
Részletes pályaképe 2000-ig:

http://www.arts.gla.ac.uk/Slavonic/Kundera.htm