metakönyv

Nincs szebb, mint amikor egy író arról ír, hogy hogyan olvas. Thomas Mann nagyon sokat ír erről: lefekvés előtt minden este óraműszerűen előveszi az épp aktuális könyvét, s másnap feljegyzi a benyomásait. Proust regényének fiktív hőse fiktív írókat olvas, de hát Bergotte figurájában elég jól rá lehet ismerni Anatole France-ra, s mivel a regénybeli Marcel maga is írónak készül, máris elénk rajzolódik a sajátos szituáció. Hemingway vallomása olvasásélményeiről mégis egészen más. Míg az előbbiek eleve az irodalom világában éltek, ő úgy fedezi fel az irodalmat, mintha sose hallott volna róla. Megdöbben, hogy van ilyen, rájön, hogy ez egy külön világ, s hogy ráadásul hordozható, mindig elővehető, s épp olyan barangolásra való, amilyen a hegyek közti kirándulás. Így ír róla: „Mielőtt Párizsba átjöttünk volna, még azt állítottam, hogy Katherine Mansfield jó novellista, sőt nagy novellista, Csehov után azonban úgy hatott, mintha egy ifjú aggszűz meséit hallgatnám. Mansfield olyan volt, mint a...

Vajon korjelenség-e a realista művektől való irtózás és menekülés? Lehet, hogy mindig is jellemző volt, nehéz lenne ellenőrizni. De hogy a mai olvasók, és különösen a tinédzserek valósággal menekülnek a hétköznapok igazi mivoltát felmutató könyvektől és filmektől, azt naponta tapasztalhatjuk. Pedig hogy milyen eligazító lehet egy-egy „realista” belegondolás például a család viszonylataiba, azt többek között Móricz önéletrajzi műve is igazolhatja, az Életem regénye. Ott például, ahol a testvérek viszonyáról ír, s annak ellenére őszintén beszél, hogy az érintett testvér meghalt, s kegyelettel kellene róla írnia. Ő azonban félredobja a kegyeletet, és realista marad, mikor így nyilatkozik: „Nagyon kedvesen el lehet tréfálni az embernek a testvérével való viszonyán, de alapjában véve ez két idegen embernek első összeköttetése, ami alól nincs menekvés. Mi is idegenek voltunk. Én Pistát annyira szeretem, amennyire csak megszereti az ember azt, aki vele töltötte élete első részét a testvérisé...

Kundera Búcsúkeringőjének hősét az készteti búcsúzkodásra, hogy oly sokévi várakozás után végre engedélyt kapott rá, hogy örökre elhagyhassa hazáját. Valósággal meggyűlölte ezt a hazát, amelyet nemcsak a párt meg a különféle hatóságok, hivatalok és erőszakszervezetek tesznek elviselhetetlenné, hanem immár maguk a megfertőzött lelkű emberek is, egyenként és külön-külön is, akik helyzetükhöz képest – kicsiben, nagyban – maguk is gyilkosokká lettek. A regény jelenében történetesen nem embereket ölnek ezek a végsőkig lebutult és eltorzult agymosottak, csak kutyákat, afféle önkéntes gyepmesterekként – a visszataszító jelenet azonban így is tökéletesen megmutatja, mitől is olyan utálnivaló ez az ország. Jakub azonban, bár gyűlölettől átitatottan, mégiscsak átérzi az az utolsó pillanatban az elszakadás ambivalenciáját, s egy furcsa gesztussal épp akkor veti le gőgjét s vállalja fel földig hajolva a lealacsonyító sorsközösséget népével, amikor egyben örökre el is szakad tőle. Attól kezdve az...

Ha Balzac tükörképnek tekinthette a maga regényciklusát, az Isteni színjáték tükörképének, Madách a maga művét még több joggal tekinthette volna annak. Nemcsak az örök dolgok iránti metafizikai érdeklődés, a merész teofánia vagy az utazópáros meg a „helyi lakosok” kérdés-felelet játékainak sajátos ritmusa miatt, hanem a tudományos igény miatt is. Mert ahogy a dolce stil nuovo tudományos akart lenni, és nemcsak akart, hanem valóban térképmellékletekkel gazdagított, precíz geográfiát adott, úgy Az ember tragédiája is legalább annyira történettudományi elemzés, mint szépirodalmi mű. Más kérdés, hogy nem a saját korában viruló pozitivista történettudományt követte, hanem kissé előrefutott, és az ötven évvel későbbi történettudományt előlegezte, a szellemtörténeti iskola szemléletmódját. A pozitivizmusból nyilván nem kért, s nem is kérhetett, amíg az kisebbrendűségi érzései közepette a természettudományt majmolta, s azt képzelte, akkor veheti fel a versenyt a science látványos eredményeivel...

A műalkotás befogadása, az olvasói élmény, a műveknek vagy művészeknek juttatott szimpátia szubjektív dolog: ízlés dolga. De számos indikátor kínálkozik akkor is, ha tárgyilagosabb mércét keresünk, vagy arra vagyunk kíváncsiak, egyéni rajongásunk egybevág-e az objektív értékmutatókkal. Ha valami átível a korokon, és ezer év múltán is élvezhető, ha valamit ötödször is ugyanazzal az élvezettel olvashat az ember, mint először, ha valami az egész közegét, korát, korszellemét is kifejezi a maga miniatűr modelljével, akkor biztosak lehetünk benne, hogy ízlésünktől függetlenül is értékes az, amit rajongva szeretünk. Újabban ilyen objektív mérceként tekintek arra is: hogyan viszonyul az adott művészhez a többi művész; mennyire és milyen széles körben képes felülírni az elkerülhetetlen alkotói féltékenységet a rivális zseni iránti tisztelet. Dosztojevszkij mindenképpen nagynak mutatkozik ezen a lakmuszpapíron is: akit Proust meg Gide is kikerülhetetlen írónak mond, akiről Mikszáth bevallja, h...

Ha az irodalom csakugyan az emberiség kommunikációja önmagával, ahogyan Jurij Lotman mondja, akkor ennek a kommunikációnak őszintének kellene lennie. A romantika mégis képzelegni szeretett, s a realisták később sem tudták hatalmuk alá hajtani az irodalmat. Pedig hány és hány változatáról hallhattunk a szocialistán kezdve a kritikain meg a Petőfire ráfogott lírain át egészen az Arany által vallott eszményítő realizmusig meg a Márquezt felcímkéző mágikus realizmusig! De hiába: az emberiség nem szereti szüntelenül a bajait szuggerálni önmagának, vagy saját jószántából kavarni fel a leülepedett iszapot. Tóth Krisztina verseiben például épp az a szeretnivaló, ahogy eltüntetik ezt a kettősséget. Nincs bennük se realizmus, se illúzió, és nincs bennük hamis önáltatás és öngyötrő szembesülési kényszer sem. Letölthető csengőhangjai is úgy köznapiak és életszagúak, hogy mégsem válnak valamiféle naturalista nyomor-katalógussá, vagy sivár-tipikus közterület-felméréssé. Nem, ezek a kis epigrammák a...

A francia író, Daniel Pennac könnyed krimijei jobb hatással vannak a zilált idegzetű olvasóra, mint egy doboz nyugtató. Ez persze minden más krimire is igaz: miközben személyes, kusza és megfoghatatlan feszültségeinkről egy távoli, megoldható és körülhatárolható feszültséggel vonják el a figyelmünket, pontosan azt teszik, amit az elsózott levesbe dobott krumpli: magukba szívják a sót, felszippantják az idegbajunkat. Pennac esetében azonban ennél is többről van szó. Nála a krimi-feszültség nemcsak homeopátiás szer vagy kutyaharapást gyógyító szőr, hanem példázat is arra, hogyan lehet erre a feszültségre ott, a regényvilágban, a bajok kellős közepén is fittyet hányni. Ilyen mindenre fittyet hányó, rendíthetetlenül nyugodt és flegmatikus alak már a főhős is, Benjamin Malaussene, akit épp ezért alkalmaznak bűnbakként előbb egy áruházban, majd egy könyvkiadónál. Hozzá aztán nyugodtan fordulhatnak az őrült vevők és az önjelölt írók, semmivel sem mozdíthatják ki a nyugalmából, mint ahogy nem ...