Szabó Magda tipikus és mégis különleges regénytere, a Katalin-utca épp azért válhat igazi drámai térré, mert az írónő nem farag belőle írói laboratóriumot. Nem szorít rá gumiperemű tetőt, hogy mesterségesen növelje a nyomást, nem falaz be természetes átjárókat csak azért, hogy elkerülhetetlennek látsszon a végkifejlet, és ha felvillant is határhelyzetben hozott drámai döntéseket, éppenséggel nem ezeket állítja a középpontba, hanem a mindennapokat. Tipikus ez a néhány családból kialakult baráti-szomszédi közösség: van benne keresztény és zsidó, kiskamasz és nagykamasz, slampos feleség és fél-tudós férj egyaránt. De különleges is, mert ahogy itt viszonyulnak a kultúrához, a pedagógiához és egyáltalán a közmegegyezéssel középpontba állított gyerekek óvásához, az a végtelenül önző felnőtt világban cseppet sem jellemző, sőt nagyon is ritka. Valamiféle gyerek-éden ez, annyi bizonyos, holott korántsem zökkenőmentes a működtetése, sőt tele van összezördülésekkel, féltékenységekkel, jó szándékból köveződő balsikerekkel. De a Gyerek számára így is maga a biztonság, hiszen a védvonalak megtöbbszöröződnek: a szomszédban is őt szeretik, a másik kertben is otthon érezheti magát, a testvérén kívül azok odaát is amolyan testvér-félék. Világos persze, hogy az idillel a háború és a zsidóüldözés traumájához kell kontrasztanyagot gyúrnia a szerzőnek, de poentírozott szembeállításról, hatásvadász drámaiságról szerencsére szó sincs. Emberek mozognak itt, előbb idilli kertben, majd sűrűsödő fejfaerdőben, és mindvégig emberek maradnak, s egy percre sem válnak történelmi képletekhez vagy kimódolt drámákhoz szolgáló illusztrációkká. Lehet, hogy elhurcolják a hőst, de lehet, hogy megmenekül. Talán megmenekül, de idegenben kell leélnie az életét. Idegenben kell leélnie az életét, de talán olyan családi fészekben és jómódban, amilyenben amúgy sose lett volna része. De lehet, hogy a jómód mit sem ér majd neki, mert a szerelméről le kell mondania - vagy mert egyszerűen nem fogja bírni a távoli ország klímáját. S még folytathatnánk az ellentételező sort, azt illusztrálva: hogyan oldja fel a direkt színeket - újra meg újra ellenkező tónust ráhordva - az írónő, s hogyan mutat rá a művek harsányságával szemben az igazi élet pasztellszíneire, összetéveszthetetlenül egyedi formációira. Úgy, hogy nem zárja hőseit laboratóriumba, hanem nyitva hagy a két szomszédos udvar között egy átjárót. Csak a lécet kell félretolni, s menekülhet, akit menekülni hagy az igazán engedékeny írói kéz (mindaddig, míg ők maguk be nem szögezik a rést). S a szabadon engedett, önállósult hősök aztán meg is tréfálják minden mesterségességtől irtózó alkotójukat: a menedéket jelentő lécrésen addig sétálnak bohón, holdkórosan oda-vissza, míg épp ezzel a sétikálással juttatják magukat a nyilasok kezére. Így jár ki magának a mesterkélten kitervezett helyett igazi és életszerűen egyedi sorskombinációt a regényhős, s az alkotó csak ámulhat: mi meg nem történhet, ha rést hagy egy kerítésen.
– Szabó Magda: Katalin utca
– Kapcsolódó olvasmány itt:
Megjegyzések
Megjegyzés küldése