Kristóf Ágotával kapcsolatban mindig kiemelik lecsupaszított, puritán, jóformán alanyra és állítmányra redukált nyelvhasználatát, vagyis azt a bűvészmutatványt, ahogy valóságos kuriózumot kovácsol a látszólag ledolgozhatatlan nyelvi deficitből. Ez igaz is, és valóban elképesztő kommunikációs csoda, ahogy a belső közlési kényszer egyszer csak áttör nála az áthághatatlannak látszó akadályon (utoljára siket gyerekeknél láttam ilyet, amikor még tanítottam őket). De vajon nincs-e szó ennél is többről, magyarán a sajátos nyelvhasználaton túl a gondolkodás egészének a furcsa átalakításáról is? Mert az világos, hogy aki úgy beszél, ahogy az ő hősei, az nagyobbrészt úgy is gondolkodik, nevezetesen valamiféle ősemberi, barbár, egzotikusan primitív, legfőképpen pedig pogány módon. Mert hiába játszódnak Kristóf Ágota írásai a XX. században, mégis olyanok, mintha valami nagyon régi korba nyúlnának vissza, mintha sok-sok évezred civilizációs hulladékával elfedett régészeti rétegbe ásnának le. Mester