metakönyv

Zeusz fedőnevű hajdani tanítványom ajánlotta figyelmembe Thomas Pynchon Beépített hiba című regényét. Épp ezt olvastam, amikor felröppent   a hír, hogy a sokszor lesajnált Romániában minden tanuló tabletet kap. Na persze rögtön feltámadt bennem a savanyú a szőlő reflexe. Vagy talán nem is az? Talán tényleg jobb lenne tablet nélkül maradni? Érdekes módon az egészen más témájú regény is afelé taszított, hogy igen: jobb lenne. Épp elég ablak van már a házunkon, nem vágynék újabbakra. Az USA-ban persze, ahol a regény játszódik, nem újdonság a tablet az iskolapadon. Szemtanú mesélte, hogyan csetelnek és szörfölnek az összes órán a diákok, igaz, nem Los Angelesben, ahová a cselekmény repít minket, hanem a másik parton, Miami környékén. Ott már nemcsak a délutáni tanulást ette meg a netezés, hanem a tanítási órákat is. De hát mi ezzel a baj? – kérdezheti a modern világ híve. Mármint a netezéssel, aminek révén éppenséggel kitágul a látókörünk? Leginkább talán ennek a látókörbőv

A visszaható igéket tanítottam nyelvtanórán, ilyeneket, mint: mutatkoznak, találkoznak, ajánlkoznak, ölelkeznek, bezárkóznak, csókolóznak, védekeznek, érintkeznek, mosakodnak, marakodnak, törölköznek, kerget ő znek. Aki mutatkozik, az mutatja magát, aki törölközik, az törli magát, magyaráztam. Ezért visszaható. S csak azután tűnt fel (szégyenszemre így 25 év után), hogy a szavak fele egyáltalán nem visszaható. Találkoznak: ezek egymást találják meg, nem magukat. Ölelkeznek: ezek végképp nem magukat ölelik. Akkor hát a visszaható ige mellett tanítanunk kellene a kölcsönös igét is – mégsem szoktuk tanítani. A tankönyvekben nemigen szerepelnek, az internet, ami mindenből tízezret-húszezret dob ki, ha rákeresünk, a kölcsönös igét mindössze 26 helyen látja, s azok nagy része is redundáns. Hogy válhatott ennyire általánossá a visszaható ige (4.600 találat!), s hogy kerülhetett ennyire háttérbe a kölcsönös? Talán úgy, hogy morfológiailag nincs köztük semmi különbség, s azt írja eg

Keresztelő volt délután a Neville téri Szent Péter-templomban, és Albert Edward Foreman még sekrestyési öltözékét viselte. Volt egy új palástja, de azt temetésekre és esküvőkre tartotta (a Neville téri Szent Péter kápolnát szívesen vették igénybe az előkelő körök ilyen szertartások céljaira) bő redői úgy meredeztek, mintha nem is posztóból, hanem örök bronzból öntötték volna; ezúttal csak a régebbit hordta. Palástját méltósággal viselte, mint hivatalának tisztes szimbólumát; valahányszor levetette (hazatérés előtt), az a kínos érzés fogta el, mintha nem is lenne rendesen felöltözve. Nagy gonddal kezelte öltözékét: még maga is vasalta. Hivatalának tizenhat éve alatt egész sereg ilyen palástja volt, de egyiket sem volt szíve eldobni, mikor elkopott, hanem szépen csomagolópapírba burkolta, és eltette a hálószobaszekrény legalsó fiókjába. A sekrestyés szép csendesen foglalatoskodott, helyére tette a márvány keresztelőkút festett fafedelét, helyretolt egy széket, melyet egy gyengél

Bevallom, sosem füveztem még, és a második félidőben már valószínűleg nem is fogok. Megtehetném, mégsem teszem, s ebben azt hiszem, leginkább Szent Pál tanácsa vezet: „Minden szabad nekem, de nem minden hasznos.” Esetleg rászoknék, ettől tartok, s pontosan ezzel folytatja Pál apostol is: „Minden szabad, csak ne váljak semminek rabjává.” (1Kor 6.12.). Nem tudom persze, a használói közül hányan válnak a rabjává, de azt tudom, hogy ma már a fű elsődleges jelentése ez. Ahányszor csak szóba kerül a Balassi-cím: Beteg lelkeknek való füves kertecske , vagy a Márai-mű: Füves könyv , az embereknek „az” a fű jut az eszükbe. Az emberiség agya már rászokott, ha maga az emberiség még nem is, vagy nem teljesen. Mert nagyon szeretünk rászokni dolgokra: az ismétlődés otthonossá teszi az életet. Nem véletlenül kérdi Pilinszky: „ A bűnben, közelebbről, a pokolban mi az a csönd, megnyugtató elem , kiült karosszék , mitől az arany ciráda valóság lehet? ” A ritmus, az ismétlődés, a ciklikusan vis