What is a blog? Marcel Proust, in the last paragraph of his Time Regained likens aging to being perched on living stilts that keep on growing: „I realised that all this span of time had not only been lived, but I had at every moment to keep it attached to myself, it bore me up, I was poised on its dizzy summit, I could not move without taking it with me. I now understood why the Duc de Guermantes had tottered when he got up and wanted to stand erect—like those old Archbishops, whose only solid part is their metal cross—and had moved, trembling like a leaf on the hardly approachable summit of his eighty-three years, as though men were perched upon living stilts which keep on growing, until walking becomes difficult and dangerous and, at last, they fall.” Our blogs, with their more and more entries keep on growing exactly like Proust’s living stilts, and I consider them as new metaphores of our aging. At any time, when I look at a blog, I murmur the words of Tolstoy's hero, Ivan Ilyich: Respice finem!

2015. október 18., vasárnap

Víz, keresztelés, arany ember



Szívesen írnék a VÍZ szimbolikájáról, de félek, parttalanul szétfolyna a témám. Még szívesebben írnék a mai szent olvasmányban emlegetett KERESZTELÉS jelképiségéről, hogy miért fura ez a magyar fordítás olyan szövegekben, amelyek még a KERESZT előtt hangzottak el akár Jézus, akár Keresztelő János szájából. De még az is izgatna, miben más az angol CHRISTENING (még ez is jobb a kereszt emlegetésénél), mint a görög BAPTISZMOSZ (ami persze judaista közvetítéssel került át a kereszténységbe). És persze megérne egy misét az is, hogy miben volt más a zsidó megtisztulás-kultusz (lásd MIKWE), mint a Gangeszban, Eufráteszben, Nílusban való rituális purifikálódás.

Na de hogy ne folyjunk szét, inkább arról írnék, hogyan keresztelkedik meg a Balkán felől menekülő, muszlim hitű Timéa Az arany emberben. Jókai azt írja, elég nehezen, mármint nehéz az előzetes felkészítése. Merthogy Timéa semmit sem tud a keresztyén tanokról (protestáns szóalak illik a regényjelenethez), így hát nagy naivul olyan alapvetésekre kérdez rá, amire egy jólnevelt gyaur sose kérdezne, hogy pl. azzal fog-e feltámadni, aki a férje, vagy azzal, akit szeret. Maga a keresztelés viszont egyszerűen megy végbe, ahogy mindenki másnál is szokott, leszámítva, hogy felnőtt keresztelésről van szó, amelyre a Timár Mihállyal kötendő frigy ad alkalmat, pontosabban ahhoz szükséges ez az aktus. S ez teszi a jelenetet valójában érdekessé, mert hát Timéa, mint tudjuk, egészen más férjre készült, egészen más férfit szeret, s azzal, hogy hozzámegy Timárhoz, ezzel a váratlan pályamódosítással az egész addigi Timéát el kell temetnie, jó mélyre. És ez az a mozzanat, ami miatt nagyon is érdekesen kapcsolódik a jelenet a keresztény kereszteléshez, mert hát ez nem egyszerűen megtisztulás, mint a korábbi rítusokban, hanem egyben újjászületés is. Ha pedig újjászületés, akkor előzőleg ugyebár a korábbi énünknek meg kell halnia.

Timéa keresztelkedése tehát a keresztségben való újjászületés metonímiájaként is olvasható: meghal benne a régi ember, és megszületik az új ember. S ennek a meghalásnak – újjászületésnek az elválaszthatatlansága mintha az egész regényben a legszorosabb módon kapcsolódna össze a vízzel, a víz motívumával, messze túl a keresztelési jeleneten is. Valakinek mindig meg kell halnia ahhoz, hogy valaki újjászülethessen.

Rögvest a regény legelején az amúgy nagyon ügyes Timár beleesik a tajtékos Dunába, már-már elsiratják, de szerencsésen megmenekül, újjászületik. Az elszabadult malom magával rántja az ártalmatlan kiscicát is, a Szent Borbála utasai ellenben megmenekülnek, újjászületnek. Tépelődik is magában az érzékeny lelkű Timéa: „szabad egy macskát a vízbe fojtanunk azért, hogy magunk ne vesszünk a vízbe?”. Nem sokkal később Teréza mama meséli: ült a Duna-parton, vízbe akarta ölni magát, de aztán inkább átkelt a túlpartra, s újjászületett a Senki szigetén (amihez persze meg kellett előzőleg halnia a férjének). Ali Csorbadzsit viszont csakugyan a Dunába temetik, s így menti meg saját halálával a leányát, hogy legalább ő újjászülethessen, s ne üldözzék tovább a hatóságok. A kincs is a víz alól jön elő, s az szüli újjá Timár életét. Emlegeti is a lázálmában: „Ne félj, nem maradok a víz alatt. Fojtsd vissza a lélegzetedet, és imádkozzál. Amíg kibírod, hogy újra lélegzetet végy, én is kibírom oda alant. Csak az elsüllyedt hajóba megyek, annak a kabinjába.” Noéminek is meg kell fúlnia egy kicsit, hogy Mihály alant túlélhesse a fulladást. S ez a Mihály még a második újjászületését is a víznek köszönheti, a rianásnak, amelybe Krisztyán fulladt bele őhelyette – vagy ahogy a keresztelésre visszautalhatnánk, az ő nevében. „Lehajolt a hullámhoz, hogy megcsókolja azt, mint ahogy megcsókolja az ember édesanyját, mikor hosszú útra készül. S amint a hullámhoz lehajol, íme, egy emberfő emelkedik ki eléje a hab közül”. Egy ember arca mered rá, mégpedig azé az emberé, aki mostantól helyette lesz Timár Mihály. Aki átvette tőle az addigi lényét, továbbviszi a hullámsírtól egészen a szilárd sírig, hogy a másik meg névtelenként születhessen újjá, s kezdhessen végre csakugyan új életet a szigeten. Figyeltünk, ugye? Lehajolt, ahogy az édesanyjához. Aki megszüli, s aki most újraszüli őt. A víz már csak ilyen – legalábbis Jókainál.

Na persze mindez csak egy fontos megszorítással érvényes: teljesen azért senki sem születik újjá. Timéa a leghűségesebb feleség, de azért továbbra is Kacsukát szereti. Timárt milliomosként szüli újjá a Duna kincse, de azért akkor érzi jól magát, ha fúr farag, meg túrja a földet. Meg amikor Krisztyán halála szülte újjá, akkor is azért levelezget még a régi világgal. Úgy látszik, a víz meg a keresztség csak részben szül újjá minket, s a levetett barbár még újra meg újra utánunk üzen odaátról. Kell majd még egy harmadik újjászületés is, hogy végleg elfelejtsük a régit - hogy aztán az vízzel megy-e majd, vagy tűzzel, meglátjuk.
 Jókai Mór: Az arany ember

2015. május 26., kedd

Grossman, betakarni, befedni



Mindannyian klasszikus toposzként tanítjuk a magyarórán a temetetlenség motívumát. Antigoné élete árán is eltemeti a bátyját, Priamosz a frontvonalon átkelve könyörög Akhilleusznak, hogy megadhassa fiának a végtisztességet, Tóbiás apja a törvénnyel dacolva is rendre eltemeti a kivégzetteket. Új elemként kerülhet a felsorolásba az ünnepelt vadonatúj film, amelyben még az auschwitzi körülmények közt is méltó búcsúztatót akar tartani fiának az amúgy emberségéből rég kivetkőzött (kivetkőztetett) apa. Érdekes ellenpélda egyébként Zrínyi négysorosa, amely viszont egyáltalán nem ragaszkodik az emberi temetéshez, hanem az égi végtisztességre apellál: „Befed ez a kék ég, ha nem fed koporsó…”
 Mitől ilyen erős ez a motívum? Hát nem mindegy annak a halottnak, mi történik a porhüvelyével? Talán a laterális gondolkodás van a hátterében, itt is valami ilyesmiről lehet szó. Ha tehetetlenné válunk egy problémamegoldás során (nem tudjuk a feladványnak megfelelően kirakni a gyufaszálakat), segíthet a laterális oldallépés: vonjunk be egy harmadik dimenziót, gondolkodjunk térben a síkbeli megoldáskeresés helyett! Igen, a gyász is hasonlóra késztet bennünket. Végképp tehetetlenné váltunk, s épp abban az ügyben, amelyet százszor és ezerszer fontosabb lett volna megoldanunk, mint a vállalati nehézséget vagy a gyufák kirakását. Semmit sem tehetünk, a halál erősebb nálunk, s az emberi elme mégis tenni akar valamit, ki akar törni a csapdából, a tehetetlenség elviselhetetlen verméből – s megrendezi a temetést, megadja a végtisztességet. Új dimenziót von be a gondolkodásába: a földöntúlit.
 Másféle laterális gondolkodásra hoz példát David Grossman A világ végére című regényében.
Főszereplője Ora, az ötvenes éveiben járó zsidó asszony, akinek fiát, Ofert ismét a frontra szólították, s  az asszony már végképp nem tudja elviselni a várakozást, s hogy bármelyik percben megjöhetnek az értesítőemberek a halálhírrel. A végső összeomlás határán elhatározza, hogy elmegy otthonról, nem vár az úgyis megmásíthatatlanra. Maga mellé veszi hajdani szerelmét, Ofer természetes apját, s vele, Avrammal indul valami egészen abszurd gyalogtúrára, az őrületből fakadó őrült kirándulásra.
 A terv már csak azért is abszurd, mert Avram járni is alig tud, nem hogy gyalogtúrázni. Még a korábbi háborúban összetörték testét-lelkét, amikor elfogták és megkínozták őt az egyiptomiak, s azóta is csak tovább hanyatlott az állapota önpusztító-begubózó, tudathasadásos életvitele nyomán. És mégis magával vonszolja őt Ora:
„Aztán mint egy hatalmas dugót, áthúzta Avramot az előszobán, és becsapta maga mögött az ajtót. A sötét lépcsőházban sarkával tapogatta ki a lépcsőfokok élét. Avram megint azt dünnyögte, hogy hagyja békén, és magában Ora normalitásáról értekezett. Aztán újra rákezdte a horkolást, és nyálát Ora karjára csurgatta. Ora a foga közé szorítva vitte a nejlonzacskót Avram altatóival. És fogkeféjével, amit a komód tetejéről markolt fel. S már megbánta, hogy valami ruhát nem hozott el neki. A nejlonzacskón és összeszorított fogán keresztül egyfolytában morgott Avramnak, így küzdött, hogy valamicskét ébren tartsa, visszahúzza a sötétség torkából. Amely már elnyelni készült. Ora lihegett, mint egy kutya, lába reszketett. Igyekezett előírásosan csinálni, magában mondogatta, mint egy különösen bonyolult kezelés közben: négyfejű combizom megnyúlik, farizom összehúzódik…”
Miért kell az asszonynak ez a halálos kirándulás, és miért kell neki még Avram is ehhez? Talán azért is, hogy visszahozza az életbe ezt a tetszhalottat, ha már a fiát nem mentheti meg a haláltól. De még inkább azért, mert egy fura hit vesz erőt rajta: addig kell folyamatosan beszélnie-mesélnie a fiáról, emlékeket, történeteket, ezt-azt, ami az eszébe jut, amíg túl nem éli a háborút. Mintha Mózes története éledne újra a Kivonulás 17,11-es részéből: amíg a magasba emeli a kezét, és imádkozik, addig az izraeliták győznek, de amint leengedi a karjait, máris elbuknak. Avramra olyasformán van szükség, ahogyan ott Mózes segítőire: ott hogy tartsák a karját, itt hogy segítsék Orát az emlékidézésben.
És Avram segíti is. Lassan hajlandó magára venni az apaság terhét és fájdalmát, amit mindeddig – magát óva a szenvedéstől – elhárított. S Ora beszél és mesél, felidéz és elmond mindent Oferről, amíg járják a maguk abszurd útját, mint két vén bolond, mint két kivénhedt hippi, mint két eszelős, tán bolondok házából szabadult agg. Groteszk vándorlásuk mélypontja, amikor egy kiéhezett kutyafalka támad rájuk:
„A kutyák lassú ügetésbe kezdenek körülöttük. Ora lázasan keresi az aranysárgát. Meg kell találnia. Sorra veszi a kutyákat, mint gyöngyöket a gyöngysoron. Megvan. Ott rohan a többivel. Orában lelohad a remény: most a szuka pofája is ádáz, szája nyitva, szemfoga látszik. Szürke villanás, s vádli tájon valami belekap a nadrágszárába. Ora rémülten ugrik egyet, nem néz semerre, csak rúg. Eltalál valamit, úgy érzi, lábfeje majdnem leszakad. Egy piszkos, sáros korcs szörnyen felvonyít, elfut, s tisztes távolból sebét nyalogatja. Avram magas és torz, nyüszítő hangokat hallat, nem szavakat, csak kifacsart szótagokat, mint mikor hány az ember, s Ora arra gondol, ha gyorsan véget nem ér ez az összecsapás, Avram az eszét veszti. Ebben a pillanatban Avram lesújt a bottal, Ora combjához egész közel, s egy tátongó lyuk marad a nyomában. Újabb vad suhintás, melyet hánytató hang követ, valami reccsen, valaki reccsen, aztán nyöszörögve menekül, mellső lábain húzva a hátsó kettőt…”
Kerülhettek volna ennél megalázóbb helyzetbe? Egy husánggal, rúgásokkal, puszta kézzel védekezni a kóbor kutyák falkája ellen? S ők mégis folytatják az eszelős vándorlást, és szövik tovább az Oferről szóló történeteket. A laterális gondolkodás gesztusa ez is: nem tehetek semmit, holott bármit megtennék érte, teszek hát valami olyat, ami egy másik dimenzióban talán mégis védőhálót von a fiam fölé. Beszélek, beszélek róla, s hiszek benne, hogy ez életben fogja tartani. Olyan ez, mint az Iliászban Aineiász sebesülésének jelenete. Anyja, Aphrodité hozzásiet, mit sem törődve a repkedő dárdákkal (s azzal hogy istennőként ő maga is megsebesül), s ha mást nem is tehet hirtelenjében, egyelőre beéri azzal, hogy betakarja Aineiászt, mint valami klasszikus anyuka a klasszikus kisgyerekét:
„Most átfonta fehér karjával jó fiusarját
S ráboritotta elől tündöklő leple redőjét
Védelemül, nehogy őt egy gyorscsikajú danaosz hős
Megdárdázza a mellén, és elorozza a lelkét…”
Eltemetni, eltakarni, befedni, betakarni: nem valami egy tőről fakadó gesztus-sor ez? Nem ugyanaz a mozzanat rejlik benne, ami az eltemetésben? Az angolban mindenesetre ezt is, azt is kifejezi a „cover” ige: betakarni, leteríteni, befedni, elfedni, fedezni, és főleg: megvédeni!
Valami ilyesmit tesz Ora is, amikor az emlékezés végtelen fonalát gombolyítva köpenyt vagy fátylat akar szőni ebből a végtelenített emléksorozatból, talán a Párkák fonalából, a mese fonalából, a beszélgetés elszakíthatatlan fonalából, hogy örök Aphroditéként azt borítsa távol harcoló fiára, ha már mást nem tehet. Hogy laterális gondolkodásával mégiscsak cselekedhessen abban a helyzetben, amelyben egyetlen szülő sem cselekedhet, s hogy ott is megvédje a fiát, ahol nem lehet vele, s ahol semmi sem védheti meg. – Tudjuk az író életrajzából, hogy a valós életben gyengének bizonyult az emlékezésből szőtt lepel. Mire Grossman befejezte a regényét, meghozták a fia halálhírét.
*

As far as today I have had – as a teacher of literature – threee standard examples for the theme of denied burial. They are: Antigone, Iliad (Book 24) and Book of Tobias. Both Antigone and King Priam were willing to die in order to honor the dead, and Tobit is threatened with death for burying the executed, too. Now I have to expand my list: the fourth is the new movie, Son of Saul, in which the protagonist wants to honor his dead son in Auschwitz.
 I think, the power of these stories is rooted in the power of the ancient human gesture of burial. Not only in forbidden burial, but in burial in general. Also in its natural form, in the power of ordinary burial. And I think, this gesture is a central example for the phenomenon named „lateral thinking”.
 What is lateral thinking? Solving problems through an indirect and creative approach. E.g. when you have to place some matches according to a given instruction, but you can’t, you must open a new dimension, and you must discover the space beyond the plane. Burial is a similar method: we cant do anything for our beloved dead, we experience the sense of profound helplessness, and finally we open - with a lateral step of thinking - a new dimension, and go through the ritual procedure, thus breaking out from the trap of inability.
Another method of lateral thinking is shown in David Grossman’s novel: „To the End of the Land”. Its protagonist is a jewish woman in her fifties, Ora. Her adult son, Ofer is summoned to an army operation, and she – day by day - worries about receiving notice of Ofer's death. When she can’t bear the fear and the sorrow any more, she decides to leave her flat, to leave her town, to leave her watchpost and her whole life, and she want to find an escape in setting out for a trek across the countryside. It’s a lateral act of thinking: thus she can’t get the notice. But later she find another way of escape, too.
She has an old and ill friend, Avram, who was her lover before decades: he fathered Ofer, but there was no connection between them over the years. Avram was captured in the Yom Kippur war, and suffered endless torture at the hands of his arab captors. Later he was rescued, but he remained destroyed, became inexpressive, self-diminishing and undead. Ha wanted to die but he couldn’t: that’s also a variant of denied burial. Now Ora force him to join her to the trek, she don’t mind Avram’s protest, and she is carrying Avram down the steps like a heavy luggage or a dead body. An attempt to restore Avram to life. And a lateral step of thinking: while I can’t save my son, I will save his father. The young perhaps must die and the old perhaps will resurrect: a stange paradox of life.
„Then she pulled him through the doorway like a huge cork and slammed the door shut. In the dark stairwell she searched for the edge of the step with her heel. He mumbled again for her to leave him alone and expressed certain opinions about her sanity. Then he went back to snoring and a strand of his saliva dribbled down her arm. In her mouth she held the plastic bag with his sleeping tablets and toothbrush, which she’d grabbed from the top of a bureau, and she was already regretting not having taken some clothes for him. Through the plastic bag, with gritted teeth, she spoke and grunted at him, fighting to awaken him, to pull the edge of him out of the dark mouth that was swallowing him up. She panted like a dog, and her legs shook. She was trying to do it the right way, reciting to herself silently as she did during a particularly complicated treatment: the quadriceps extend, the gluteus contracts….”
But the crucial and more important lateral act still remains to be done. There is another secret hope in Ora’s soul. She thinks that she needs to talk and talk endlessly about Ofer, and this way she will keep him safe. Her new and mystic faith is: as far as she will talk about him, he will be alive. Just like in Exodus 17,11: As long as Moses is holding up his hands, the Israelites will be winning, but whenever he lowers his hands, they will die. Ora’s hands will be hold (literally) by Avram, that’s why he must join her. A new and secularized, immanent way of praying: to talk about our beloved in danger, and to cover him with the veil of our verbalized attention, just like in the Iliad, where Aphrodite covers his wounded son with her veil, thus saving him in the battle:
His danger views with anguish and despair,
And guards her offspring with a mother's care.
About her much-loved son her arms she throws,
Her arms whose whiteness match the falling snows.
Screen'd from the foe behind her shining veil…
Ora believes Ofer will be safe under the „shining veil” of her words as long as she talks about him. And she is talking and talking as they walk along the path through Galilee. They hardly have any food, Ora’s body hurts from carrying Avram through the fields, Avram is confused and claims to be at home. But they must keep moving and cannot stay in any one place for too long. And miraculously Avram gets better, and he follows Ora not only toward the path, but also toward her strange „prayer”, and they trek together through the wilderness, as a strange pair of old wayfarers, half-wit wanderers or aged hippies.
Their strange journey touches its bottom when they are attacked by a pack of wild dogs in the desert, and they nearly become the prey of  them.
„The dogs break into a slow trot around them. Ora feverishly searches for the golden one. She must find her. She scans dog after dog like beads on a necklace. There she is, running with them. Ora’s spirits fall: the bitch’s face is also sharp and gaping now, and her cheeks are drawn up in a grimace that exposes her canines. Gray lightning flashes, something seizes Ora’s pants from behind, at her calf, and she jumps in horror and kicks out without seeing. She hits something, her foot almost dismantled by the powerful pain, and a dirty, bedraggled mutt screeches, runs away, and sits licking its wound at some distance. Avram emits twisted, high-pitched sounds, not words but crushed syllables. She can almost feel the shaky scaffolding of his soul, which he has worked so hard to erect, collapsing because of this foolishness. Right at that moment he thrashes a stick, very close to her thigh, and a gaping hole opens up in the circle. Then comes another whistling blow, followed by a nauseating sound: something broken escapes with a whimper, pulling its rear body with its two front legs…”
To fight with a wild pack of dogs: what a humiliation! To fight by kicks, by a stick, by their bare hands! A total loss of human dignity. And still they continue their trek, and continue the strange prayer. That’s the central image of the novel for me: the parents, who are far away from their son, who can’t help him any more, still murmur their words and sentences like some kind of filaments, like the fibre of the Moirai, like the thread of life - in order to weave from these filaments a robe or a veil to cover their son with it in the battle. So Ora is the eternal Aphrodite for me: the goddess covering her Aeneas. Unfortunatelly she isn’t goddess, isn’t a deity, so she can weave her veil only from her memories. – It’s another question, that the memory-veil wasn’t strong enough in the real life. The son of David Grossman died when the novel was finished.
David Grossman: A világ végére

2015. május 17., vasárnap

Radnóti, lábnyomok, x = y





Létezik a világhálón egy nagyon izgalmas honlap, a gyakorikérdések.hu. Itt láthatja a tanár, mi megy át abból, amit tanít. A honlap ugyanis a vak vezet világtalant életelvre épül: amit te nem tudsz, elmondom én, s amit én nem tudok, megtudhatom tőled. Néha persze egyik fél sem tudja, amit tudni kellene, sokszor viszont nagyon is helyes és igényes a válasz, s mindenki boldog. Ezen a honlapon tette föl valaki – nyilván egy elgyötört gimnazista – még 2009. január 10-én (ráadásul este tízkor!) a kérdést: mit jelent Radnótinál ez a sor: „a házfalakról csorgó vöröslő fájdalom”. Egyik válasz viccesebb, mint a másik (még azon az éjszakán heten is a kérdező segítségére siettek), még viccesebb azonban, hogy maga a vers eleve is ugyanezt kérdezi: „mit jelent a … vöröslő fájdalom”. Leghelyesebben tehát azt válaszolhattuk volna a kérdezőnek: ne akard tudni, nem kell tudnod, mondd meg inkább a tanárodnak, hogy Radnóti se tudja, mit jelenthet ez neked, ő csak azt tudja, mit jelent neki, sőt éppen ezt a nem-tudhatod-dolgot magyarázza az egész szöveg, mégpedig elég hosszasan, majdhogynem szájbarágósan. Na persze nem véletlen, hogy a gimnazista pont ezt a sort nem értette. Lássuk csak be, hogy az amúgy nagyon is didaktikus (és ettől persze még nagyon is nagyszerű) vers ezen a ponton bizony hány egy bukfencet. Valószínűleg úgy kellene értenünk: mit jelent a házfalakon az alkonyi vörös – s ez lenne a költő válasza: nekem a fájdalmat jelenti. Másnak esetleg érzéki izgalmat jelent: jön az éjszaka, jön a szerelem órája. Vagy épp a megpihenést: hamarosan kinyújtóztathatom a tagjaimat. Pilinszkynek például a „világvégi üres kutyaólat” jelenti az alkony vöröse, a vesztőhely édességét, örömét, a forró semmit, ilyesmiket. Radnóti azonban valahogyan négyzetre emeli a „mit jelent” kérdését, mert nála már eleve a fájdalom csorog a házfalakról, és nem egyszerűen a vörös; nála már eleve megtörtént a jelentéssel való felruházás, s ezután kérdezi meg (miután már meg is válaszolta), hogy mit jelent ez az egész. Mint aki véletlenül kibökte a megoldást (x = fájdalom), miközben épp fel akarta tenni a kérdést (x = ?).
Na persze több másik verssoron is fennakadhatott volna  a gyakorikérdések.hu gimnazistája, például ezen: „és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma”. Mert hát ebben is egy bukfencet, vagy mondjuk szebben: egy négyzetre emelést láthatunk. Mert az világos ugyan, hogy a park a hajdani szerelem helyszíne volt, s így annak metonímiája (x = csókolózás), amely metonimikus jelentés szintén csak neki, a beszélőnek létezik, s a pilótának, a külföldinek, az olvasónak nyilván nem. Az viszont már itt is dupla csavar, hogy ennek a metonímiának (a parknak), s azon túl az összes metonímiának, magának a mindenkori „valamire utaló valaminek” egy metaforája is meglapul a sorban. Mert hát a „lábnyom” pontosan ennek, az önmagán túlmutató jelnek s egyben az ember jelértelmező, jelentést tulajdonító agyműködésének a metaforája. Ahogyan egy lábnyom Winnetounak mást jelenthet, mint Old Shatterhandnek, Poirot-nak mást, mint Hastingsnek, úgy jelent mást és mást a park nekünk és Radnótinak, vagy az alkonyi vörös a hazafinak és az ellenséges pilótának, és így tovább. Ezért egy kicsit sajnálatosnak is tartom, hogy a vers szívet melengető hazafias vallomása annyira kizárólagos olvasattá vált, mert ezzel sajnos kissé észrevehetetlenné is teszi, hogy ugyanez a mű egyben egy nagy elemzés is a világ dolgainak „lábnyom” mivoltáról, s arról, hogy hogyan működnek a jelek és a jelentések, s hogy miért nem olyan egyszerű megkérdezni a magyarórán: „mit jelent ez a sor”. Mert hát még hosszan sorolhatnánk, hányféleképpen veszi elő a költő a szemiotikai témát szinte minden sorában: egyszer a bokor nevével (ezúttal az y-t ismeri a pilóta s az x-et nem), másutt azzal, hogy a táj mást jelent A-nak és mást jelent (vagyis semmit sem jelent) B-nek, vagy épp azzal, hogy egyszer majd jelt ír hazánkra a béke ujja (s e jelben győzni fogunk) vagy hogy épp a sötétségtől remél menedéket a beszélő, amely elfedi a jeleket, eltünteti a lábnyomokat, s így nem bukkanhatnak majd a nyomunkra a bombázók meg a különítményesek. Márpedig ha teljes mélységében megértenénk a szemiotikus Radnótit, többé nem kérdeznénk olyat hányavetin az órán, hogy mit jelent a „kik mennek az úton” sor. Mert ha a diák számára ez az erőltetett meneteket jelenti, hát én aligha mondhatom rá, hogy tévedés. S ha a másiknak nem jelenti azt, ugyan milyen alapon kifogásolhatnám? S miközben így tétováznánk és bizonytalankodnánk az órán, talán épp ebben a tétova bolyongásban válnának jelfejtővé, jelentésalkotóvá a diákok, mint valami osztálykiránduláson, ahol egymásnak tűzik ki a tájékozódási pályát.  Mert hiszen épp ez lenne a cél: hogy a világ jelentésekkel teli erdő legyen nekik, ne pedig olyan, amin épp csak átszaladunk, mert a fák nevét se tudjuk, a bokrok sem emlékeztetnek semmire, a padon sem csókolóztunk. Lássák a szimbólumokat, lássák a lábnyomokat, lássák, hogy amit tesznek, mondanak, mozdítanak, az mind valami mást is jelent. Lássák, amit Baudelaire mond: „L'homme y passe à travers des forêts de symboles”. Jelképek erdején át visz az ember útja.


 Radnóti Miklós: Nem tudhatom

2014. december 7., vasárnap

Pynchon, internet, pályaudvar



Zeusz fedőnevű hajdani tanítványom ajánlotta figyelmembe Thomas Pynchon Beépített hiba című regényét. Épp ezt olvastam, amikor felröppent  a hír, hogy a sokszor lesajnált Romániában minden tanuló tabletet kap. Na persze rögtön feltámadt bennem a savanyú a szőlő reflexe. Vagy talán nem is az? Talán tényleg jobb lenne tablet nélkül maradni? Érdekes módon az egészen más témájú regény is afelé taszított, hogy igen: jobb lenne. Épp elég ablak van már a házunkon, nem vágynék újabbakra.

Az USA-ban persze, ahol a regény játszódik, nem újdonság a tablet az iskolapadon. Szemtanú mesélte, hogyan csetelnek és szörfölnek az összes órán a diákok, igaz, nem Los Angelesben, ahová a cselekmény repít minket, hanem a másik parton, Miami környékén. Ott már nemcsak a délutáni tanulást ette meg a netezés, hanem a tanítási órákat is.

De hát mi ezzel a baj? – kérdezheti a modern világ híve. Mármint a netezéssel, aminek révén éppenséggel kitágul a látókörünk? Leginkább talán ennek a látókörbővülésnek a horizontális- extenzív jellege. Sok adat, sok ismeret, de egyik sem mély, egyik sem koncentrált. Nem tekintjük végig a folyamatokat, csak belekukkantunk, nem ásunk a mélyre, csak felszínes információkat kapunk. Kétségtelenül virágzik az ismeretszerzés, ezer és ezer új csatorna nyílik az egyének és a kultúrák között, az összehordott ismerethalom azonban széteső marad, szervetlen, a mozaik nemigen áll össze egésszé.

Valahogyan egyfajta zajszennyezésre hasonlít ez az egész internetes forgatag. Túl sok a jel, túl sok az inger, mintha egy hatalmas pályaudvarra költöztünk volna, s ott élnénk napi huszonnégy órában, a peronon, az otthoni zugunk helyett. Kiáltások, mondatfoszlányok a mozdonyok zaja, a visszhangzó hangosbemondó, a hordárok, az utasok, az érkezések és az indulások közlése, fények, villanások, és főleg a cúg, a huzat, s az átmenetiség érzése – ilyen pályaudvar-létre emlékeztet engem az internetbe költözöttség. Azt is hallom, amit nem akarok, s engem is lát boldog-boldogtalan, aki csak áthalad a csarnokon, maga is átmeneti és közszemlére kitett lényként. Hogy lehet egy pályaudvar zajában tanítani? Órát tartani? Sehogy. A diákok persze rengeteget tudnak a csarnokról, az utasok távoli országairól, a taxisokról és a hordárokról, no meg persze már a menetrendet is kívülről fújják. Esetleg a nyelvet és a kommunikációt is megtanulják ebben a bábeli zűrzavarban. Na de például el tudnak-e olvasni itt egy regényt? Ez már kevésbé valószínű.

Thomas Pynchon regénye, a beépített hiba 2009-ben jelent meg, de 1970-ben játszódik. Így hát az internettől elvakított világból tekint vissza egy internet nélküli világra. Ámbár éppenséggel felbukkan a regényében az internet is, nem is egyszer: egy bizonyos Arpanetet emleget, aminek csodájára járnak a Los Angeles-i emberek. Egyetemek számítógépeit köti össze a különös rendszer, és világ csodájára adatokhoz lehet hozzájutni a segítségével. Mégsem emiatt kapcsolnám a regényt az internet témájához.

Sokkal inkább az adatáradata miatt. Tele van nevekkel, mégpedig iszonyú mennyiségben, olyannyira, hogy egyik kritikusa ki is mondta: nem annyira regény ez, mint inkább egy Yellow Pages. Egy telefonkönyv. Egy szaknévsor. Nevek, arcok, adatok ezreit tartalmazza, tévésorozatok tucatjainak szereplőit sorolja fel, celebek, helyek, kocsmák és barátok százainak nevét rágja a szánkba, ha indokolja a sztori, ha nem. Ha nem találja a főhős a haverjait a kocsmában, azokat is hosszan elsorolja, akik nincsenek ott. S persze külön azokat, akik ott vannak – ha sem előtte, sem utána nem hallunk róluk egy szót sem, akkor is.

Ez az adatáradat teszi a szememben az internetes pályaudvar huzatos metaforájává ezt a regényt. A feldolgozhatatlan adatmennyiség, ami a lapjairól ugyanúgy zúdul ránk, ahogyan az internetről annak inputjai. Feldolgozhatatlanul, hacsak nem válunk mi is olyan processzorokká, amilyenek a gépeinkben vannak.

Van a regénynek egy kulcsjelenete, amikor a főhős, ez a Dokinak nevezett magánnyomozó megpróbálja kirakni a bűntény adat-darabkáiból a puzzle-t. Fényképeket néz, nagyítólencséken át, de hiába bámulja őket, egy idő után már csak a pixelek ezreit látja, s még kevésbé áll össze a nagy egész, mint annak előtte. Ekkor mondja a narrátor: 
"Doc elővette a lencsét és addig nézett minden képet, egyesével, míg szét nem hullottak apró színfoltokra. Olyan volt, mintha valami történt volna, mintha elért volna valamilyen határt. Olyan volt, mintha megtalálta volna az átjárót a múltba, méghozzá tárva-nyitva, őrizetlenül, mert hát nem is kellett őrizni. Nem kellett őrizni, mert eleve be volt építve a visszatérésnek ebbe a mozzanatába a kétség csillogó mozaikja. Valami olyasmi, amit Sauncho kollégái a biztosítási iparban beépített hibának neveznek."
Innét ered a regény címe is: Beépített hiba. Látjuk a világot, van rá szemünk, s mégis szétesik elmosódó színfoltokra, apró mozaikokra. Túl sok a pixel, túl sok a villogás, túl sok az adat. Túl sok az utas, túl sok az arc, túl sok a zaj a huzatos pályaudvaron.

S még egy adalék Pynchon és az internet kapcsolatához. Ő talán az egyetlen híresség, aki képes volt rá, hogy érdemben és szinte teljes körűen eltüntesse önön ikonográfiai kiterjedtségét az internetről. Lényegében ötven évvel ezelőtti képek vannak róla, semmi több. Hogy mennyire frusztrálja ezzel a pályaudvar népét, azt jól mutatja: újabban rekonstrukciós rajzokat készítenek róla, azt teszik közzé az arcképeként. A Simpson család pedig fejére húzott zsákkal ábrázolja a róla szóló epizódban. Elképesztően hatékony szabadságharcos.

*

In the U.S. it’s not a novelty, but it was a suprising piece of news in October to hear that the Romanian Minister of Education wants to introduce tablets in all schools around the country. So the new era of being a teacher is just around the corner. We have already lost the students’ afternoons, they can’t learn at home because of their online activities. Instead of doing homeworks and preparing for next day they spend their time sharing impressions in social medias or downloading movies. Now, next step is the liquidation of school lessons.

What’s the problem with the internet-based learning? And with internet-based way of life? It is a useful method for gathering information of all kind, but it is a horizontal-extensive way of learning instead of a vertical-intensive one. Through multi-tasking we huddle together eclectic pieces of a jigsaw, but it’s hard to see the holistic picture of a topic or the depth of a special question.

Internet doubtfully creates a prosperity of knowledge, and provide a link between people and cultures, but it also generates a kind of  noise pollution at the same time. Since appearing of internet our students and us, too, live in a large and noisy railway hall. Human voices, shouting, loudspeakers, noises of machines, porters, passengers, informations about arrivals and departures, lights, colours and drafty, interim feeling. Let’s imagine, how to take a lecture in such an echoing railway hall! It’s impossible. But our students will know a lot about the trains, the porters, the taxi-drivers and the passengers from faraway countries.

Thomas Pynchon’s novel, Inherent vice, was published in 2009 but it is set in 1970. So it is a flashback to an era without internet from an era dazzled by it. Yes, Pynchon’s world works without internet, although he shows us the very beginning of it. It is mentioned several times in the story, that the first computers of different universities are connected, and one can find datas by using this very-very new network, named „Arpanet”. But we have another reason to speak about Pynchon and the internet, and it’s not this appearence of the Arpanet in the pages of the novel. No, the connection is not so direct.

Instead, the connection may be the novel’s role as a model of our life in the drafty railway hall. Thousands of names in the story, thousands of faces, thousands of datas, dozens of TV-series, hundreds of celebrities, places, pubs and friends. So much names, that one of the critics says: this is not a novel but a Yellow Pages. Or an encyclopedia. Or the metaphor of the billions of datas of the internet.

There is a scene in the novel, when the protagonist tries to puzzle over the crime, and he is looking at some photographs. He uses lens. He sees a lot of pixels, billions of datas, still he can’t see anything as a whole.
„Doc got out his lens and gazed into each image till one by one they began to float apart into little blobs of color. It was as if whatever had happened had reached some kind of limit. It was like finding the gateway to the past unguarded, unforbidden because it didn't have to be. Built into the act of return finally was this glittering mosaic of doubt. Something like what Sauncho's colleagues in marine insurance liked to call inherent vice.”
This is the source of the novel’s title, too: Inherent vice. We can see the world around us, still we can’t find the gateway to it. It floats apart into little blobs of color. It becomes a glittering mosaic. Too many datas. Too many pixels. Too many passengers and voices in the drafty railway hall. Too many inputs from the internet.
And finally one more addition to the relation of Pynchon and the internet. Perhaps he is the only famous person who was able to eliminate his own iconographic presence from the net. His only photos are 50 years old, no newer one. And this is a great frustration for the generation of the railway hall. The wildest attack against the hidden Pynchon: a portal made a phantom-portrait of him. And the other one: he appears in the Simpson family series, too, with a sack on his head. He is a really efficient freedom fighter.
Thomas Pynchon: Beépített hiba

2014. november 16., vasárnap

Petőcz, kölcsönös, visszaható



A visszaható igéket tanítottam nyelvtanórán, ilyeneket, mint: mutatkoznak, találkoznak, ajánlkoznak, ölelkeznek, bezárkóznak, csókolóznak, védekeznek, érintkeznek, mosakodnak, marakodnak, törölköznek, kergetőznek. Aki mutatkozik, az mutatja magát, aki törölközik, az törli magát, magyaráztam. Ezért visszaható. S csak azután tűnt fel (szégyenszemre így 25 év után), hogy a szavak fele egyáltalán nem visszaható. Találkoznak: ezek egymást találják meg, nem magukat. Ölelkeznek: ezek végképp nem magukat ölelik. Akkor hát a visszaható ige mellett tanítanunk kellene a kölcsönös igét is – mégsem szoktuk tanítani. A tankönyvekben nemigen szerepelnek, az internet, ami mindenből tízezret-húszezret dob ki, ha rákeresünk, a kölcsönös igét mindössze 26 helyen látja, s azok nagy része is redundáns. Hogy válhatott ennyire általánossá a visszaható ige (4.600 találat!), s hogy kerülhetett ennyire háttérbe a kölcsönös? Talán úgy, hogy morfológiailag nincs köztük semmi különbség, s azt írja egy nyelvész, igazából következetesen kettéválasztani ezt a kört (reflexív és reciprok igékre) nem is nagyon lehet.
Na de főjenek csak saját levükben a nyelvészek, engem mindebből a találkozik szó érdekel valójában. Hogy ez milyen paradox módon jelentkezik egy sor irodalmi műben. S hogy mintha csak tendenciaként lenne megfigyelhető: a találkozás leginkább épp az igazi, a valódi találkozás elszalasztásával hozna létre drámát ezekben a versekben, novellákban.
És persze joggal, mert hát van-e másféle találkozás, mint elszalasztott? Leélhetünk valaki mellett száz évet is, s akkor is érezhetjük az elváláskor: ezt meg ezt csak nem mondtam el neki. Ezt meg ezt mégiscsak a tudomására kellett volna hoznom. Egyszer talán mégis nyíltan meg kellett volna köszönnöm, hogy van ő nekünk. De hát ilyesmiket nem mond ugyebár az ember. Mégse lehetünk negédesek, sziruposak. Nyálasak.
A Sion-hegy alatt: ezt a verset olvasva ütött meg először az elszalasztás félelme. „Várt, várt, s aztán fölszaladt” – mondja az utolsó strófa, mintha csak az örök emberi elszalasztás modelljét foglalná öt szóba. Hogy nagyon is türelmesen várakozik a másik: időt ad, bőséges időt, s kész megvárni, amíg kibökjük a mondandónkat. De akár egy perc ez a kivárás, akár száz év, végül mindig kevésnek bizonyul. A communio csak nem jön létre, s ha valami létrejön, mindig csak töredékesen. Mindig visszahagyva valami hiányérzetet. S azután… azután már késő.
De eszembe szokott jutni Lázár Ervintől is A tolvaj: „Az angyal nem jött többé. Nem csörrent semmi, nem koppant, nem csisszent, nem suhogott. Csak a csend hasogatja a dobhártyámat.” Vagy az Énekek éneke: "Kerestem, de nem találtam, kiáltoztam, válasz nem jött. Fölkeltem hát, bebolyongtam a várost; terein, utcáin keresvén, kit a lelkem szeret. Kerestem, de nem találtam." Vagy Weörestől a Harmadik szimfónia: „Tűzhabos, bársonyos tereken át keresem szárnyának pille-porát. Ormokon, kő-fokon kutatom fátyla nyomát. Lehelletét szél verte szét, lángja kormát vas-pohárban őrzi a sötét.”
Petőcz András novellája (Találkozás az angyallal) méltó parafrázisa ezeknek a műveknek. Sion-hegy helyett egy zsilip-nagyüzem a helyszín: jönnek-mennek a hajók, mintha ezek is csak a találkozás s az elválás jelképei lennének. Öregapó helyett kislány szegődik a beszélő mellé, de ez is piros kabáttal, s itt is minden „ilyen piros-fehér …  az egész jelenség”. Itt is bőven lenne idő a találkozásra: „Ahogy beszélgettünk, észrevétlenül múlt az idő. Amikor a zsiliphez kimentem, reggel volt, vagy legalábbis kora délelőtt. Most pedig már esteledik…”. S mégis, itt is kevésnek bizonyul a hosszú nap, s a kislány úgy tűnik el hirtelen a sűrűsödő ködben-sötétségben, hogy a találkozás megint csak elmaradt.
A szöveg ereje épp a csupaszságában, a visszafogottságában, a matematikai képletszerűségében rejlik. Nem istenélmény ez, mint Adynál, és nem is lelkifurdalásos dolog, mint Lázár Ervinnél. Nincs szó erkölcsi tartozásról, és nem beszélhetünk szerelemről sem. Épp ezért terjed ki az érvénye minden találkozásra és minden elszalasztásra. Ott állt mellettem az a szeretetreméltó másik, megvolt az alkalom, megvolt a lehetőség, együtt töltöttünk egy egész napot, s végül mégis úgy tűnt el, hogy a találkozás elmaradt. Egymás fejébe néztünk, láttuk egymást, láttuk a másikat, s mégsem ismertük meg igazán. Elragadta őt az örvény, a jövés-menés, még mielőtt kimondtuk volna a döntő szót. Még mielőtt valóban találkoztunk volna.
A beszélő aztán valami olyasfajta várakozást ír le, amilyet Ady. Azóta is várja, hogy visszatérjen a kislány, ha másként nem, hát az álmaiban. Nem tud túllépni a dolgon, személyiségének része lett ez a hiány. Ő maga lett csonka, holott a másik lény tűnt el. Magára hat vissza, ami nem jött létre kölcsönösen. Talán ezért is egyformák a magyarban a visszaható meg a kölcsönös igék, ezt gondolom. Mert ha a találkozók nem találják egymást, akkor magukat sem találhatják. Ilyen módon valóban nagyon is visszaható, ami amúgy tisztán kölcsönösnek látszik. Taníthatom továbbra is úgy, ahogy 25 éven át tettem: maradjanak csak a kölcsönös igék továbbra is visszaható igék.

Petőcz András: Találkozás az angyallal


2014. február 4., kedd

Maugham, trafik, sekrestye (szöveg komment nélkül)



Keresztelő volt délután a Neville téri Szent Péter-templomban, és Albert Edward Foreman még sekrestyési öltözékét viselte. Volt egy új palástja, de azt temetésekre és esküvőkre tartotta (a Neville téri Szent Péter kápolnát szívesen vették igénybe az előkelő körök ilyen szertartások céljaira) bő redői úgy meredeztek, mintha nem is posztóból, hanem örök bronzból öntötték volna; ezúttal csak a régebbit hordta. Palástját méltósággal viselte, mint hivatalának tisztes szimbólumát; valahányszor levetette (hazatérés előtt), az a kínos érzés fogta el, mintha nem is lenne rendesen felöltözve. Nagy gonddal kezelte öltözékét: még maga is vasalta. Hivatalának tizenhat éve alatt egész sereg ilyen palástja volt, de egyiket sem volt szíve eldobni, mikor elkopott, hanem szépen csomagolópapírba burkolta, és eltette a hálószobaszekrény legalsó fiókjába.
A sekrestyés szép csendesen foglalatoskodott, helyére tette a márvány keresztelőkút festett fafedelét, helyretolt egy széket, melyet egy gyengélkedő öreg hölgynek hoztak oda, és várta, hogy a lelkész kijöjjön a sekrestyéből, hogy összetakaríthasson, mielőtt hazamegy. A pap már jött is a templomon keresztül, térdet hajtott a főoltár előtt a padsorok előtt; de még reverendában volt.
A pap odáig ért a padsorok között, hogy meg tudta szólítani a sekrestyést, anélkül, hogy hangját felemelte volna, ami nem illett a szent helyen, és megállt.
- Foreman, kérem, jöjjön be a sekrestyébe. Valami mondanivalóm van.
A pap Albert Edward előtt lépett a sekrestyébe. Albert Edward kissé meglepődött, amikor észrevette, hogy két egyházi előljári is ott van. Nem látta bejönni őket. Mindkettő szíves bólintással üdvözölte.
- Jó napot, Mylord. - Jónapot, uram - köszönt nekik.
Mindkettő idősebb úr volt, és körül-belül azóta lehettek egyházi elöljárók, mióta Albert Edward sekrestyés volt.
Tiszteletteljesen, de nem alázatosan állt előttük. Magas, szikár, komoly és méltóságteljes ember volt. Hercegnek ugyan nem nézte az ember, de olyan benyomást keltett, mint az a régivágású színész, aki mindig hercegeket alakít. Tapintattal, jellemszilárdsággal és magabiztossággal rendelkezett. Fedhetetlen jellemű ember volt.
A pap gyorsan belekezdett.
- Foreman, kissé kellemetlen dolgot kell közölnünk. Sokéves szolgálata alatt, őlordsága és a tábornok úr is osztozik ebben a nézetemben, mindenki megelégedésére végezte kötelességét.
A két egyházi elöljáró bólintott.
- A minap azonban, rendkívül furcsa körülmény jutott tudomásomra, és kötelességemnek éreztem, hogy közöljem az elöljáró urakkal is. Legnagyobb meglepetésemre rájöttem, hogy maga nem tud írni és olvasni.
A sekrestyés arca a zavar legkisebb jelét sem árulta el.
- Az ön elődje tudta ezt, uram - válaszolta. - Azt mondta, hogy mit sem számít. Mindig azt mondta, nincs ínyére, hogy mennyire túlzásba viszik manapság a műveltséget.
- Ilyet még nem hallottam - kiáltotta a tábornok. - Csak nem akarja azt mondani, hogy tizenhat éve sekrestyés ebben a templomban, és nem tud írni és olvasni?!
- Nos, Foreman, megtárgyaltam az ügyet ezzel a két úrral, és ők egyetértenek velem abban, hogy ez így tarthatatlan. Ilyen intézményben, mint a Neville téri Szent Péter-templom, nem tarthatunk olyan sekrestyést, aki nem tud írni-olvasni.
Albert Edward sovány, fakó arca kipirult, izgatottan topogott, de nem válaszolt.
- Értsen meg, Foreman, nincs kifogásom maga ellen. Nagyon jól végzi munkáját; a legjobb véleménnyel vagyok jelleméről és képességeiről; de nincs jogunk vállalni a felelősséget, hogy sajnálatos tudatlansága miatt bármilyen baj történjék. Ez nemcsak óvatosság, hanem elvi kérdés is.
- Nem tudná megtanulni, Foreman? - kérdezte a generális.
- Nem, uram, attól tartok, hogy nem tudnám, már nem. Uram, megértem. Örömmel fogom benyújtani lemondásomat, mihelyt mást talál helyettem.
Amikor Albert Edward megszokott udvariasságával becsukta a templomajtót, a pap és a két előljáró mögött, összeroppant az a rendíthetetlenül méltóságteljes magatartás, amellyel a rámért csapást fogadta, és ajka megremegett. Lassan visszament a sekrestyébe, és külön fogasára felakasztotta sekrestyési palástját. Felsóhajtott, amikor a látott nagy temetésekre és elegáns esküvőkre gondolt. Mindent szépen rendbetett, felvette kabátját, fogta a kalapját, és lassan végigment a templomon. A templomajtót bezárta maga mögött. Átballagott a téren, de úgy elmerült gondolataiban, hogy eltévesztette az utcát, mely egyenesen hazavitte volna, ahol már várta a jó erős tea; másik utcába fordult be. Lassan ment. Nehéz volt a szíve. Nem tudta, mitévő legyen. Nem volt kedve visszatérni cselédsorba, miután oly sokáig a maga ura volt - mert akármit mond is a pap meg az előljáró, ő volt az úr a Neville téri Szent Péter-templomban -, már nem alázhatja meg magát annyira, hogy cselédnek menjen. Félrerakott szép kis summa pénzt, de arra mégsem volt elég, hogy megéljen belőle, hiszen évről évre drágult az élet. Nem hitte volna, hogy valaha is ilyen gondjai lesznek.
Albert Edward nem dohányzott és nem ivott, de azért szívesen lehörpintett vacsorához egy pohár sört, s amikor fáradt volt, rágyújtott egy cigarettára. Most eszébe jutott, hogy egy szippantás megnyugtatná, és mivel nem volt cigarettája, körülnézett, hogy hol vehetne egy csomag Gold Flake-et. Sehol sem látott trafikot, és továbbment. Hosszú utca volt, mindenféle üzlet akadt benne, de olyan egy sem, ahol cigarettát árultak volna.
"Furcsa" - mondta magában Albert Edward.
És hogy tévedés ne essék, újra végigment az utcán. Nem, nem tévedett. Megállt, és elgondolkodva fel-alá pillantott.
- Csak nem én vagyok az első, aki erre jártában bagóra vágyik? - mondta. - nem volna rossz üzlet egy kis boltot nyitni ebben a fertályban. Dohányáru és édesség.
Hirtelen összerezzent.
- Micsoda ötlet! - mondta. - Az embernek akkor támadnak a legjobb ötletei, amikor a legkevésbé gondolná.
Megfordult, hazament, és megteázott.
- Nem vagy valami beszédes ma délután, Albert - jegyezte meg a felesége.
- Gondolkodok. - mondta.
Végiggondolta az egész dolgot, alaposan meghányta-vetette; másnap végigment az utcán, és szerencsére egy kiadó kis boltot is talált, amely éppen megfelelt. Huszonnégy órán belül kibérelte, és amikor egy hónap múlva örökre búcsút mondott a Neville téri Szent Péter-templomnak, Albert Edward Foreman már trafikos és újságárus volt. A felesége szerint ez nagy lecsúszás volt a Szent Péter sekrestyése számára, de Albert Edward azt felelte, hogy haladni kell a korral, ma már az egyház sem az, ami volt, és ezután megadja majd a császárnak, ami a császáré. Albert Edwardnak jól ment. Olyannyira, hogy egy éven belül eszébe ötlött: kivehetne még egy másik üzlethelységet, és alkalmazottat fogadhatna. Keresett egy másik hosszú utcát, ahol nem volt trafik, és amikor talált kiadó üzletet, kibérelte és berendezte. Ez is bevált. Azután úgy vélte, hogyha két üzletet tud vezetni, miért ne vezethetne hatot, és azon nyomban elkezdte London utcáit róni, és mihelyt lelt egy hosszú utcát trafik nélkül, és benne kiadó üzlethelységet, azonnal kivette. Tíz év során nem kevesebb, mint tíz trafikot szerzett, és csak úgy dőlt hozzá a pénz. Minden hétfőn végigjárta a boltjait, összeszedte a heti bevételt, és betette bankba.
Egy szép napon, amikor egy nagy csomó bankót és egy nehéz zsák ezüstpénzt adott át, a pénztáros közölte, hogy az igazgató szeretne beszélni vele. Bevezették a szobájába, és az igazgató kezet nyújtott neki.
- Mr. Foreman, a bankszámlája miatt akartam önnel beszélni. Tudja-e pontosan, hogy mennyit tesz ki?
- Pennyre nem tudom, uram; de nagyot nem tévednék.
- A mai befizetést nem számítva, több mint harmincezer fontja van. Ez túl nagy pénzletét ahhoz, hogy parlagon hevertesse. Gondolom, jobban tenné, ha befektetné valamibe. Mindent elintézünk. Ha legközelebb bejön, csak alá kell írnia az átutalást.
- Azt lehet - mondta Albert bizonytalanul - de honnan tudjam, hogy mit írok alá?
- Nyilván tud olvasni - mondta az igazgató kissé élesen.
Mr. Foreman lefegyverzően mosolygott rá:
- Hát éppen ez az. Nem tudok. Furcsán hangzik ugye: nem tudok írni-olvasni. A nevemet le tudom írni, de azt is csak azóta, hogy üzletember vagyok.
Az igazgató úgy meglepődött, hogy felugrott székéből.
- Csak nem akarja elhitetni velem, hogy ezt a jelentős üzlethálózatot kiépítette, és összeszedett harmincezer fontot anélkül, hogy írni és olvasni tudna? Uram isten, mi lett volna magából, ha írni is tud?
- Megmondhatom, uram - mondta Mr. Foreman kis mosollyal még mindig arisztokratikus arcán. - A Neville téri Szent Péter-templom sekrestyése volnék.

(Róna Éva fordítása)
 *
 There had been a wedding that afternoon at St. Peter's Church, and Edward Foreman still wore his verger's gown. He had been verger for 16 years and liked his job. The verger was waiting for the vicar. The vicar had just been appointed. He was a red-faced energetic man and the verger disliked him. Soon the vicar came in and said: "Foreman, I've got something unpleasant to say to you. You have been here a great many years and I think you've fulfilled your duties quite satisfactorily here; but I found out a most striking thing the other day. I discovered to my astonishment that you could neither read nor write. I think you must learn, Foreman."

"I'm afraid I can't now, sir. I'm too old a dog to learn new tricks."

"In that case, Foreman, I'm afraid you must go."

"Yes, sir, I quite understand. I shall be happy to hand in my resignation as soon as you have found somebody to take my place."

Up to now Edward's face hadn't shown any signs of emotion. But when he had closed the door of the church behind him his lips trembled. He walked slowly with a heavy heart. He didn't know what to do with himself. True, he had saved a small sum of money butit was not enough to live on without doing something, and life cost more and more every year.

It occurred to him now that a cigarette would comfort him and since he was not a smoker and never had any in his pockets he looked for a shop where he could buy a packet of good cigarettes. It was a long street with all sorts of. shops in it but there was not a single one where you could buy cigarettes.

"That's strange," said Edward. "I can't be the only man who walks along the street and wants to have a smoke," he thought. An idea struck him. Why shouldn't he open a little shop there? "Tobacco and Sweets." "That's an idea," he said. "It is strange how things come to you when you least expect it."

He turned, walked home and had his tea.

"You are very silent this afternoon, Edward," his wif e remarked.

"I'm thinking," he said. He thought the matter over from every point of view and the next day he went to look for a suitable shop. And within a week the shop was opened and Edward was behind the counter selling cigarettes.

Edward Foreman did very well. Soon he decided that he might open another shop and employ a manager. He looked for another long street that didn't have a tobacconist's in it and opened another shop. This was a success too. In the course of ten years he acquired no less than ten shops and was making a lot of money. Every Monday he went to all his shops, collected the week's takings and took them to the bank.

One morning the bank manager said that he wanted to talk to him.

"Mr. Foreman, do you know how much money you have got in the bank?"

"Well, I have a rough idea."

"You have 30 thousand dollars and it's a large sum. You should invest it." We shall make you out a list of securities' which will bring you a better rate of interest' than the bank can give you."

There was a troubled look on Mr. Foreman's face. "And what will I have to do?"

"Oh, you needn't worry," the banker smiled. "All you have to do is to read and to sign the papers."

"That's the trouble, sir. I can signmyname but I can't read." The manager was so surprised that he jumped up from his seat. He couldn't believe his ears.

"Good God, man, what would you be if you had been able to read?!"

"I can tell you that, sir," said Mr. Foreman. "I would be verger of St. Peter's church."

Somerset Maugham: A sekrestyés. The verger

2014. január 25., szombat

Weöres, fű, csalétek



Bevallom, sosem füveztem még, és a második félidőben már valószínűleg nem is fogok. Megtehetném, mégsem teszem, s ebben azt hiszem, leginkább Szent Pál tanácsa vezet: „Minden szabad nekem, de nem minden hasznos.” Esetleg rászoknék, ettől tartok, s pontosan ezzel folytatja Pál apostol is: „Minden szabad, csak ne váljak semminek rabjává.” (1Kor 6.12.). Nem tudom persze, a használói közül hányan válnak a rabjává, de azt tudom, hogy ma már a fű elsődleges jelentése ez. Ahányszor csak szóba kerül a Balassi-cím: Beteg lelkeknek való füves kertecske, vagy a Márai-mű: Füves könyv, az embereknek „az” a fű jut az eszükbe. Az emberiség agya már rászokott, ha maga az emberiség még nem is, vagy nem teljesen. Mert nagyon szeretünk rászokni dolgokra: az ismétlődés otthonossá teszi az életet. Nem véletlenül kérdi Pilinszky: A bűnben, közelebbről, a pokolban mi az a csönd, megnyugtató elem, kiült karosszék, mitől az arany ciráda valóság lehet? A ritmus, az ismétlődés, a ciklikusan visszatérő dolgok kábító-ringató varázsa valószínűleg elengedhetetlen az életörömhöz, valószínűleg megbolondulnánk a szorongástól, ha nem lenne telis-tele az élet efféle kivattázó, puha ismétlődésekkel. Ez a mozzanat talán a legérdekesebb Boldizsár Ildikó meseterápiás beszámolóiban is: a beteg (s ugyan melyikünk nem az?), miután megtalálta a maga meséjét, mindig azt az egyet kéri, és újra meg újra azt az egyet akarja hallani. Nem kell neki a változatosság, nincs igénye az újdonságra, hanem épp ellenkezőleg, ugyanazt akarja hallani tizedszer és századszor is. Az ismétlődés kábító varázsára vágyik: az bódítja el fű helyett. És valószínűleg ez a dolog élteti a verseket is, hiába is kísérletezett a modernség a rímtelen-ritmustalan szabad verssel. Az is jó persze, rendben van, némelyik egyenesen zseniális, de mégiscsak otthonosabb nekünk a ritmikus vers, ahol – ha a tartalmát nem is találhatjuk ki – a vivőanyag, a zene előre tudható. Mostanában úgy érzem, Weöres költészetében épp ez a legütősebb: átható ritmusa elhiteti velünk, hogy otthon vagyunk, vakon is eligazodunk a bútorok között, s mikor már végképp ellazultunk, akkor vág hozzánk a tartalma valami egészen meghökkentőt. Valamit, amire végképp nem számítottunk.

Itt van például a száncsengős verse. Tökéletesen lelazulunk tőle (füves vers?): milyen aranyos gyerekdal, csingilingi meg hasonlók, s ráadásul nekünk, felnőtteknek is tetszeni tud. S mikor már bekaptuk a csalit, hirtelen jön ez a sor: „csönd zsákból hangot lop”. Mi van? – kiáltana fel legszívesebben az olvasó. Hát ezt meg hogy kell érteni? Hát hangok vannak a csöndzsákban? Akkor miért csöndzsák a neve? Miért nem hangzsák? Bele lettek zárva a hangok? Vagy hogy van ez? De át szoktunk siklani a Bóbita második versszakán is (főleg, ha a ritmus mellett az óvodás-szavalat is elkábítja az értelmünket). Nem lóg ki ez a második strófa egy kicsit az idillből? Bolonddá tenni a malacot? Szerelmet ígérni szerencsétlennek? Elhitetni vele, hogy szeretjük? Hogy fontos nekünk? Felemelni a magasba, mintha ő is a fenti világhoz tartozna, aztán meg csúffá tenni, kinevetni, visszalökni a sárba? Nem groteszk ez inkább, mintsem idilli? Nem valami csúfság ez inkább, gyermekies-ritmikus-harmóniás bűbájba csomagoltan? Vagy vegyük a Galagonyát! Mindig is csodálkoztam rajta, hogy képesek vagyunk ezt gyerekekkel szavaltatni. Elképesztően nagy mű ez, de valóságos horror-vízió! Tizennyolc plusz, minimum! A szél kísérteties és kiszámíthatatlan (éppen nem ritmikus!) szaladgálása: szinte hallom a süvítését a megfilmesített változatban. A csontvázként zörgő ágak, a Jeanne d’Arc-ként máglyára hurcolt, izzó lánykatest, a gyereksírás és a reszketés a rideg holdfényben, az éjszaka ürességében: rémes! De mert elbűvöl minket a zenéje, s elkábít bennünket Weöres, mint valami bennszülött sámán a dobja ritmusával, máris gyerekversnek érezzük, vakon a rémképeire. Ismét jó csaléteknek bizonyult a ritmus, az ismétlődés, az otthonosság. Becsalt minket Weöres az utcájába, a rémségek kicsiny boltjába, s legvégül se jövünk rá, hová is jutottunk, mert elkábít bennünket a hipnotizáló zene, az elzsongító fájdalomcsillapító.

Weöres snecijeire amúgy remekül ráharaptak a népi demokrácia irodalompolitikusai is. Le Journal című versében például annyi Dalí-szerű, szürrealista őrületet zúdított a cenzorokra, hogy simán átengedték a verset, holott ilyenek vannak benne: „amit nem tudok, arról szóljak, amit tudok hallgassam el”, vagy: „kuss az igaz, harsog a talmi”. De ez is szellemesen be lett csomagolva, s nemcsak a szürreális szó-zuhatagba, hanem megint csak a zenébe, a rímek csengés-bongásába (végül békül, pálma álma, mit tehess szemetes, rántotta rontotta, sőt: sirály király). Ez a sok csalétek-csomagolás azután a Kádár-korban magát Weörest is csalétekké tette: a groteszk kor nem normális helyzeteiben groteszk csalivá váltak a rendszert fricskázó passzusai. A titkos irattár ismerőjeként Szőnyei Tamás meséli el, hogyan használta efféle léleknyitogató, lélekhalászó csaliként a Weöres-szövegeket például az „Orvos” fedőnevű ügynök. Simon Sándor piarista bizalmát nyerte el például fejből elmondott Weöres-versekkel, utóbb pedig már piarista diákoknak is tartott titkos (és persze rendszerellenes) előadást a saját lakásán, s mint beszámolt róla, nagyon is tetszett nekik a Le Journal. Tán ez a csali-dolog volt a negyven év egyik rejtett trendje? Pilinszky mindenesetre még partra vont halnak látta az embert, a korszak elején – Petri utóbb már az Úr horgára tűzött kunkorodónak.
Weöres Sándor: Le Journal

2013. október 19., szombat

Balzac, sikerek, árcédulák



Olvasnak vajon az írók? Olvasta vajon Jókai Balzac műveit? Akár olvasta, akár nem, Baradlay Richárdot pont úgy vezeti el a zsibárus boltjához, ahogyan Balzac teszi Raphael nevű hősével a Szamárbőrben. Raphael egy kétségbeesett fiatalember, ő kapja meg itt, az ószeresnél, mégpedig ajándékba, ezt a bizonyos címadó szamárbőrt. Reménytelen az élete, már épp megölné magát, amikor az öreg zsibárus nekiadja a misztikus talizmánt. Ez aztán nemcsak megmenti az életét, hanem mesébe illő módon minden kívánságát is teljesíti. A mesés hangulatot azonban ugyancsak kétessé teszi ennek a szamárbőrnek a furcsa adottsága: ahányszor csak teljesít valami kívánságot, mindannyiszor zsugorodik egy keveset, és egyúttal Raphael életenergiáit is alaposan megcsapolja. Nyilván valamiféle metafora ez a különös jószág, s valami olyasmit állíthat rajta keresztül az író, hogy életenergiáink meg sikereink össze vannak kapcsolva. Valamiféle fordított arányossággal, valamiféle ellentétes párhuzamot kirajzolva. De tényleg lenne ilyen összefüggés? Tényleg fizetnünk kellene mindenért, amit elérünk az életben? Ára lenne a boldogságnak? Árcédulák fityegnének minden megvalósult vágyunkon? S a végén aztán fizetnünk kellene mindenért, ami sikerült? Minél sikeresebbek voltunk, annál több a levonás? Hát ezért mondaná Jézus, hogy boldogok a szegények? - Balzac szerint igen, s ezt a tartozást csakis úgy kerülhetjük el, ha elkerüljük magának a hatalomnak, a vágymegvalósító hatalomnak a birtoklását. Minél erősebb az akarásunk, annál nagyobb lesz a végén a tartozásunk. Minél önmegvalósítóbb az életünk, annál több lesz a kontónkon a végelszámolásnál. Ezért mond le olyan könnyen az ószeres a szamárbőrről: tessék, vigyed, nekem nem kell. Mert jól tudja, hogy nem szabad akarni, nem szabad birtokolni, nem szabad megszerezni. Beéri azzal, hogy a fejében, az agyában, a tudatában legyenek meg a dolgok, s ahogy ezt az életprogramját Raphael elé tárja, az mintha Balzac ars poeticája is lenne egyben. „Egyetlen törekvésem volt: látni. Látni nem annyit jelent-e, mint tudni? És tudni, fiatalember, nem benső birtoklás-e? Amit az emberek bánatnak, szerelemnek, becsvágynak, viszontagságnak, szomorúságnak neveznek, az számomra mind csupa eszme. Itt - szólt homlokára ütve -, itt vannak az én igazi millióim. Gyönyörű napokat szerzek magamnak azzal, hogy visszanézek a múltamba; országokat, tájakat, tengeri látképeket, nemes történelmi arcokat idézek fel. Képzeletbeli szerájomban minden nő az enyém, bár sosem tartottam őket birtokló karjaimban.” Ha ars poeticának szánta Balzac, hát igen találó. Ő tényleg felépített egy világot a fejében. És minden az övé volt anélkül, hogy bármi is az övé lett volna.
 *
Do the writers read? Did Jókai read Balzac’s works? Whether he did or not, he carries Richárd Baradlay to such an antique dealer as Balzac does with his protagonist, Raphael in The Magic Skin.  Raphael is a desperate young man who is presented with a magic piece of shagreen. His life is entirely hopeless, he is going to comit suicide, when he meets the old shopkeeper, and the mystic skin of the sometime donkey is presented him by this old wise man. The fantastic amulet saves his life, moreover it fulfills his every desire. Yet his fortune is a doubtful one: for each wish granted, the skin shrinks and consumes a portion of the boy’s life-energy. The happier he is, the shorter his life becomes. It is rather obvious, that the donkey’s skin is a metaphoric object.  It represents our life-forces and at the same time our particular expressions of will, as if this two dimensions of our life would be connected in a mathematic way, named inverse proportionality. Or in a rethoric way, named inverted parallelism or chiasm. While reading this novel, one can ask: is it a real relation? Do we have to pay for our success? Does the price of happiness exist? Do we have to see a hidden price ticket on each of our happy moments? And do we have to pay for these minutes? Is it this, why Jesus said the poors to be happy? Balzac’s novel suggests, yes,  and there is only one way to save this price: by avoiding the possession of power. The stronger the willing, the greater the indeptedness. The stronger the volition, the bigger the payable accounts. That’s why the old shopkeeper doesn’t want to keep the skin, and he doesn’t want to want at all, doesn’t want to have, doesn’t want to succeed in any object. He only want to have the world in his mind, in his brain, in his consciousness, and as he declares this idea, it is perhaps the ars poetica of Balzac. "My one ambition has been to see. Is not Sight in a manner Insight? And to have knowledge or insight, is not that to have instinctive possession? Troubles, loves, ambitions, losses, and sorrows, as men call them, are for me ideas, which I transmute into waking dreams. The true millions lie here, he said, striking his forehead. I spend delicious days in communings with the past; I summon before me whole countries, places, extents of sea, the fair faces of history. In my imaginary seraglio I have all the women that I have never possessed.” – If it is an ars poetica, it is a very strong one. Balzac did follow it through: he really built a whole world in his mind. Everything was his property, while he possessed nothing.

Balzac: Szamárbőr

2013. szeptember 25., szerda

Klebelsberg, akták, mikrokozmoszok



"A kultúrpolitika terén sokáig lehet hibákat elkövetni, mert hogy mi történik azokban a tantermekben, azt a nagyközönség ritkán tudja. A kultúrpolitika terén nagyon sokáig lehet észrevétlenül vétkezni, de amikor az új nemzedék felnőtt, akkor az elkövetett hibákon, bajokon javítani, segíteni már nem lehet."
*
"Ezeknek az egyébként rendkívül hazafias és jóakaratú tisztviselőknek szemében csak az létezett, ami az aktákban volt és azt képzelték, hogy hivatalos jelentések alapján ismerhetik az országot és hivatalos rendeletekkel irányt szabhatnak fejlődésének."
*
"Magyarország a demagógia klasszikus talaja. A demagógia ellen csak egy szérum van: a kultúra."
*
"Azt hiszem, hogy a mi egész iskolarendszerünk végre rájön arra, hogy a minisztertől kezdve a tanfelügyelői karig túl sokat foglalkoznak az iskola külső viszonyaival. Ellenben az iskolák nagy belső kérdései sokszor elintézetlenül maradtak. Én tehát olyan reformra gondolok, amely tehermentesítene bennünket, különösen a minisztériumot, az iskola apró dolgainak intézésétől. Mi pedagógusok akarunk lenni és nem adminisztrálni."
*
"Én a közigazgatás egyszerűsítése, az adminisztratív személyzet apasztása és különösen a túltengő központnak a leépítése révén remélem azokat a számokat megnyerni, amelyekre a kultusztárca létszámapasztásánál szükség van."
*
"Minden tanító illetményét központilag számfejtetik s ennek-kifolyása az, hogy utalványozáshoz jutni néha egy év múlva lehet csak. Az évi aktaforgalom – ezt még mondani is hihetetlen - 200.000. Kérdem, a miniszteri felelősség ilyen aktaszám mellett lehet más, mint fikció? Áttekinthet-e egyetlen ember egy 200.000 számú ügyforgalmat?"
*
"Én tehát a központban a decentralizációt csak akkor tudom keresztülvinni, ha decentralizálom a népoktatási közigazgatást. Az a tervem, hogy a törvényhatóságokat népművelődési mikrokozmosszá fejlesztem ki. Ehhez okvetlenül szükség van a helyi érdeklődés bevonására. Hiszen a múltban úgy volt, hogy államosították az iskolát és azután nem törődtek vele. A központból mi, akik a helyi viszonyokat nem ismerjük, sohasem tudjuk a népiskolát úgy adminisztrálni, hogy az a helyi igényeknek teljesen megfeleljen. Ha azonban mindent az államra hárítunk és minden üdvöt az államtól várunk és ha viszont az állam mindent bürokratice akar elintézni és az önkormányzati elemet, a közvetlenül érdekelteket kikapcsolja a maga akciójából, akkor ne csodálkozzunk ezeken a siralmas – mert mondhatni siralmas – eredményeken."

http://mtdaportal.extra.hu/books/klebelsberg_kuno_beszedek_es_cikkek.pdf